Burnley idegenben. Pont annyira szokott kellemetlen lenni, mint amennyire a mai meccsen az időjárás, és a tudat, hogy hiába vár ránk az egyik legkeményebb idegenbeli találkozó, a győzelem épp annyira fontos, mint néhány mérkőzéssel ezelőtt az önmagát is csak kereső hattyúk ellen.

Őrült hajtás volt decemberben, és habár 2018-ba is átléptünk a tegnapi nappal, a két nappal ezelőtti Leicester elleni meccsen kezdőben szereplő játékosokhoz képest számos változtatást hajtott végre a Papus. Így például idén először a két szélen Gomez és Trent kapott szerepet, a kapuba visszakerült Mignolet, a középpályára bekerült Lallana, előre pedig Solanke. Kisebb sérülés miatt maradt ki Momo és a varázsló, míg Bobby a padon kezdett.

A fital támadónak továbbra is várat az első Premier Legaue gólja magára, jó lehet, ha folytatja amit elkezdett már nem sokat.

Az első félidőről érdemben túl sokat nem lehet elmondani, egy teljesen frusztrált és idegesítő 45 percet láthattunk, érdemi futball nélkül. Eléggé látszott, hogy a Faboulous fourból csak Mané van a pályán. Mi kerestük a játékunkat, a Burnley meg az egy-egy helyzetét, amiből esetleg betalálhat. A félidő közepén egy zseniális Lallana becsúszás volt talán a legszebb momentum, meg természetesen az, amikor a bíró háromszor fújt a sípjába és vége volt neki.

A második félidő már egy kicsit hajtósabb volt, aminek meg is lett az eredménye a 61. percben. Az ezen a meccsen addig érdemben ahhoz nem sokat hozzátevő Mané kapott labdát a szélről Trent Alexander – Arnoldtól aki egy kissé hosszúra nyúlt labdát ért el, azt levéve pedig a tizenhatos vonaláról küldte fel a bal felső sarokba a szenegáli. Megkönnyebbülés, talán ez a szó jellemzi leginkább a gólt.

Múltkor gól, ma gólpassz a fiútól. Mi lesz veled Clyne?

Nem álltunk vissza, és mentünk a második gólért, ami kishíján meg is született, amikor Solanke a tizenhatos előtt ez egyszer nem a védőkbe lőtte a labdát, hanem Oxladehez passzolt, akinek a lövését Pope hárította bizonyítva, miért annyira nehéz akár csak egy gólt is begyötörni az idei szezonban is kiválóan teljesítő hazaiak hálójába.

Ahogy szokták mondani: mint ló a lónak.

Van Dijk leigazolását követően sokan egyből az árcédulára kezdtek mutogatni, még a saját szurkolóink közül is, a 87. percben azonban élő prezentációban mutatta be a védelmünk miért volt égetően szükséges stabilizálni legalább átmenetileg a hátsó sorunkat. Előbb a szélen nem sikerült megakadályozni, hogy a Burnley egyik játékosa beadja a labdát, a beadásnál pedig Klavant előzte meg Vokes, továbbcsúsztatva annak a Gudmundssonnak, aki Gomezről játszi könnyedséggel leválva fejelte a kapuba a labdát. „Már megint? Már megint a védelem?” – kérdeztük kissé unott hangon, szomorúan.

Azonban, ha a Liverpool játékosa vagy, addig nem adhatod fel, ameddig valóban le nem fújták a mérkőzést. Számtalan alkalommal van szerencséje a kiscsapatnak, számtalan alkalommal marad döntetlen. De ezen a napon nem! Ikonikus képsorok következtek akkor, amikor a négy perces hosszabbítás utolsó felében a kaputól mintegy 40 méterre lőhettünk szabadrúgást.

Amikor a csapatod leigazolja Van Dijkot és tudod: bizonyítanod kell

A labda mögé Oxlade Chamberlain állt oda, a játékszerrel pedig az arra remekül mozduló Lovrent találta meg, aki a hosszúba fejelte a labdát, amiért hiába igyekezett az egyik hazai védő, Lord Ragnar gyorsabb volt nála, és mielőtt kivághatta volna esetleg a labdát, az Észt egy kis észt használva fejelte be a mindent eldöntő győztes találatot. Oxlade Chamberlain beadásából, Lovren fejeséből győztes Klavan gól a Burnley ellen idegenben a 94. percben. „We shown a great character!” – erről többet talán nem is érdemes mondani, csak ennyit.

Közellenségből ünnepelt hős. Köszi Dejan!

Ha őszinte akarok lenni, ez egy nagyon ronda győzelem volt, ha pedig lelkesítő, akkor pont egy ilyenre volt szükségünk ahhoz, hogy a hitünk tovaszálljon a meszességbe, és  kellő hittel folytathassuk tovább a harcunkat egy olyan tavaszért, aminek a végén büszkén tekinthetünk egymás örömkönnyekkel teli szemébe azt kiáltva egy ölelés kíséretében: ott van b**meg!