A mögöttünk hagyott másfél hét alatt sok minden nem történt a csapattal a pályán, mégis a háttérben kemény munka folyt, és mérnöki pontossággal igyekezett a stáb megszervezni a napokat úgy, hogy a Porto elleni gálát követően a csapat játékosai továbbra is a lehető legéhesebben, motiváltabban lépjenek pályára. Tananyagok és leckék, kemény munka és némi mosoly, a spanyolországi edzőtáborban pedig úgy tűnt, hogy a már eddig is magas szinten lévő csapatszellem tovább emelkedett. A játékosaink arcáról lerí, mennyire jól érzik magukat, hogy mennyire egybe van minden, hogy a szezonból már csupán csak néhány hónap van hátra, mégis egyfajta gyermeki izgatottság jellemez mindenkit. Mi fog történni? Hol végzünk a bajnokságban? Meddig jutunk a Bajnokok Ligájában? Hány gólt szerez még Európa legfélelmetesebb hármasa? Mané valóban visszatért, ahogy Klopp állítja? Megannyi kérdés, amin a szünet alatt gondolkodtunk, és közben azért ott volt a fejünkben, hogy jó lenne ma is egy magabiztos sikert aratni. Nos, sikerült.
Klopp azért figyelmeztetett mindenkit: egy nehéz meccs vár ránk, és Bobby is elmondta, hogy bár sikerült ellenük nyernünk egyszer már a szezon során, ott is kemény ellenfélnek bizonyultak a londoniak. De nem verhetetlennek. A West ham United úgy érkezett az Anfield Roadra, hogy David Moyes soha nem tudott győzni ellenünk, nyeretlenségi szériája a maival együtt már 15 meccsesre nyúlik, és ugyanennyi idegenbeli összecsapásból mindössze kettőt tudtak megnyerni idén úgy, hogy hazai pályán a bajnokságban továbbra sem kaptunk ki. Összességében én magam egy maximálisan koncentrált Liverpoolt és több gólos győzelmet vártam a mai napon, mert míg a nyilatkozatok alapján nálunk mindenkin érezni lehetett, hogy nagyon szeretne kiváló teljesítménnyel jelentkezni és ég a motivációtól, addig David Moyesnak csupán annyira futotta a sajtótájékoztatón, hogy „Megpróbálunk jó eredményt elérni”- megnyugtató, hogy mi nem próbáljuk, hanem csináljuk a dolgokat.
A lehető legerősebb kezdőt zavartuk fel a pályára, amit azért merek kijelenteni, mert szerény véleményem szerint a középpályánkon mindenki azonos minőséget képvisel, mégis egyénileg különböznek egymástól a srácok, ami a mesternek is lehetőséget biztosít arra, hogy a stílusunkat csiszoljuk. Furcsa ezt így leírni, de talán csak Lovren kerülhetett volna be Matip helyére, a horvát az utóbbi időben ismét kezd megbízhatóan teljesíteni, ami annak fényében csodálatos, hogy egy olyan mentális gödörből kellett visszajönnie, amibe sokan mások beleroppanhattak volna a Spurs elleni meccset követően.
Rögtön az első percekben nekiestünk a West Hamnek, Salah pedig egy kapufával adta meg a meccs alaphangulatát. Nem sokkal később James „kéttüdő” Milner szöglete érkezett Van Dijk buksijára, de a Joe Hartot kiszorító Adrián védeni tudott. Aki arra számított, hogy hamarosan újabb lehetőségeket dolgozunk ki, tévedett. Nem arról volt szó, hogy rosszul játszottunk volna, egyszerűen csak a meccs kiegyenlítettebbé vált, a 16. percben pedig Karius egy Arnautovic lövést tolt a kapufára. Nem ért bele igazán, de elmondható, hogy világklasszis védést láthattunk a német hálóőrtől, aki, ha hosszútávon is így tud teljesíteni, nem az a kérdés jövőre Bajnokok Ligájában szerepelünk-e, hanem, hogy a dobogó melyik részét tudjuk megkaparintani.
Karius és a Papus pacsija. Előbbi vélhetően nem a belga csokoládétól táltosodott meg, ellenben már most üzen Rómába brazil kollégájának: ő jövőre is itt szándékozik védeni, és első számú kapusként.
A játék képét tekintve egyáltalán nem lett volna meglepetés, ha a vendégek meg tudják szerezni a vezetést, azonban arról, hogy ez ne így legyen, kedvenc Gyrososunk gondoskodott. A 29. percben Trent próbálta meglepni Adriánt egy rövidre lőtt, elsőre beadási kísérletnek tűnő lövéssel a tizenhatos előteréből, de a spanyol kapus résen volt, és még idejében szögletre tudta ütni a labdát. Salah szaladt elvégezni, a beadása pedig Imre fejére érkezett, aki a bal alsóba fejelve az ötös vonaláról megszerezte azt az annyira fontos első gólt. Ha pedig fontos, érdemes megnézni, ahogyan Milner – aki egész meccsen a motorja volt a középpályának – a kapus elé beállva zavarja azt, így kivonva a forgalomból. Három perccel később Salah fejére érkezett labda, bólintása csak kicsivel kerülte el a kaput, Arnautovic pedig a félidő vége előtt próbálkozott egy távoli lövéssel, amit Karius a kapu fölé paskolt, a szöglet pedig már nem jelentett veszélyt. Zabaleta a hosszabbításban biztos, ami biztos 20 méterre a kaputól Milner lábába taposott, a mozdulat láttán Ryan Shawcross szájában is összefutott volna a nyál, a bíró mégsem érezte szükségesnek a sárga, indokoltabb esetben a piros lapot. A szabadrúgáshoz Salah és Trent állt oda, előbbi végezte el gyengén, és lőtte azt a sorfalba.
#Boss
A félidőben az volt az embernek az érzése, mintha egy kicsit őrlángon égnénk, és tudatosan tartalékolnánk, és ezzel legkevésbé sem a West Ham érdemeit szeretném elvenni, lévén jó futballt produkáltak az első 45 perc alatt, csupán a második félidei teljesítmény fényében szembetűnő a változás, amit nem először látunk már a szezon során. Mintha csak Klopp azt mondta volna: „Oké, akkor kezdjünk el futballozni is!”
Elkezdtünk. Az 51. percben Oxlade tartotta meg harciasan a labdát a kapu előterében, három vendégjátékos bánatára, majd passzolt estében Salah elé, Egyiptom királya pedig gólpassza után egy góllal is kedveskedett a publikumnak, lapos lövése az őt szerelni igyekvő védő lábai között talált utat a hosszúban esélyt sem hagyva a hálóőrnek. Érezhető volt, hogy kicsit feljebb kapcsoltunk, öt perc múlva pedig a klubon belül Január hónap játékosának választott Bobby növelte előnyünket. Can indította egy magas labdával, Adrián pedig megtette a szívességet, hogy kirohanjon a kapujából, és bár szeretett volna egy becsúszással tisztázni, Cirmi leheletfinoman húzta el mellette a labdát, majd lépet kettőt, és a hálóba passzolt. Gyakorlatilag 12 perc alatt lezártuk a mérkőzést, és édesen annyit kérdezhettünk: mennyi lesz a vége?
Bobby a közönségnek udvarol, Mané nevet, Salah érkezik ünnepelni. Európa leghatékonyabb hármasaként immáron 66 gólnál járnak.
A fenti megállapítás még akkor is áll, ha azonnal szépíteni tudott a West Ham. David Moyes a kezdőbe nevezte a sérüléséből éppen felépült, Jürgen által is sokszor dicsért Lanzinit, ő maga azonban túl sokat nem tudott a játékhoz hozzátenni a második félidőben, így Antonio érkezett a helyére, aki gyakorlatilag egy erősen véleményes labdaszerzés utáni kontra végén lőtt a hosszúba első labdaérintéseiből. Nagyjából ezzel a pár sorral le is írtam az egyetlen említhető momentumukat, mert ha Patrice „igazmondó juhász” Evra szeretett is volna a szélen lehetőségeket kialakítani, a társaknál, vagy, mert fiaink szereltek, rendre elhaltak ezek a kísérletek, így a Cantona hadműveletet forradalmasító védőnek csupán a közutálat és egy Luis Suarez dal jutott ma. Nem hiába, Liverpoolban sosem felejtenek az emberek.
A Bajnokok Ligájában meccsenkénti négy(!) gólos átlagot hozunk, mögöttünk a sorozat címvédőjének is „csak” 2.6 jut 90 percre. A gól visszautalt a nyilatkozatokra, amelyek a lehető legjobb teljesítményünket hozták párhuzamba a győzelemmel, ezzel párban pedig érkeztek is a lehetőségek. Salah és Mané is növelhette volna az előnyünket, végül a Fekete Párduc tette tökéletessé támadóhármasunk meccsét. Robertson Milnerhez passzolta, ő a felezővonalról továbbította Firminonak a labdát, aki néhány métert vezette, és a szélről tizenhatoson belülre érkező Robertsonnak adta, kedvenc skótunk pedig Manéhoz tálalt, hogy az elegánsan külsővel a kapuba emelhessen a kapus felett miután megelőzte a védőit. Parádés támadás volt, meg kell hagyni, a negyedik gól pedig, ha addig bárki beszélt is ilyenekről, választ adott minden nyitott kérdésre.
Tényleg, valóban, a hír igaz volt. Sadio viszatért, nézzétek a mosolyt az arcán!
Ohh Mané Mané...
Erőnlétünk mellé jegyezhető fel piros pontként, hogy a 82. percig egyáltalán nem cseréltünk, akkor is talán csak azért, hogy az európai topbajnokságokban legtöbb gólt jegyző hármasunkat megtapsolhassa a közönség, és a beálló Moreno jobban szemügyre vehesse meccs közben azt a Robertsont, aki sérüléséből visszatérve ismét elrakta befőttnek a spanyolt. Lallana azért megint lőhetett volna gólt, de a múltkorihoz ismételten újból csak néhány centivel hibázott. Pech, talán majd a Derbin. A vége 4-1, ott folytattuk ahol abbahagytuk.
Szép győzelmet arattunk, mégis megvoltak ennek is a kritikus pontjai. Arnautovic két lövése és Karius védései, a félidőben megváltozott játékkép, a két gyors gól a második félidő elején, a vendégek szépítése, és a meccs lezárása a negyedik Mané góllal. 102 gólt lőttünk ebben a szezonban, miközben még csak február van, – ez úgy gondolom egyszerűen brutális szám – feljöttünk a második helyre a tabellán, és amennyiben holnap a Chelsea nyer, vagy döntetlent játszik Mourinhoék ellen, ott is maradunk. Kit érdekel már az FA kupa, vagy a Swansea elleni fiaskó, amikor az elmúlt hetekben újra önfeledt és fantasztikus játékot produkálva nyújtjuk be igényünket a legszebb sikerekre. Izgatott, nagyon izgatott vagyok a folytatást illetően, mint egy kisgyerek karácsony előtt. Nem akarok nagy kijelentéseket tenni, de nagyon remélem, hogy ez az egész valami fantasztikusnak a kezdete. Sokat kell még dolgozunk, és elképesztően fontos, hogy végig ilyen koncentráltan, hatékonyan futballozzunk mind a bajnokságban, a Bajnokok Ligájában is. Kicsit sajnálom, hogy van egy ennyire jó Manchester City idén, mert nézzétek meg… ott lennénk a bajnoki címért folyó harcban, de nem vagyok telhetetlen. Imádom Kloppot, libabőr, amit a klubbal csinál, ahogy ismét, elképesztő mennyiségű munkát belerakva ismét oda tartunk, ahova mindig is tartoztunk. Hosszúra nyúlt bejegyzésemért elnézést kérek, és egyben köszönöm a csapatnak a mai napot, nagyszerű volt.
