<-- facebook plugin -->
<-- facebook plugin end -->

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Liverpool 2-2 Tottenham - Mosslék

2018. február 04. 21:45 - Crouch_15

Nehéz bármit is mondani higgadt fejjel a mai meccs után, már csak azért is, mert nyilvánvalóan elvettek tőlünk két pontot. Nem kenyerem a bírózás, ahogyan a való életben is általában arra a kérdésre próbálok meg válaszolni, hogy én magam mit csinálhattam volna másképp, és, mert a szurkoló a saját csapatával szemben képtelen teljes mértékben objektív módon véleményt formálni, fenntartom a lehetőséget arra, hogy rosszul látom a dolgokat. Mégis, kimerem jelenteni, hogy a bírók teljes mértékben elvették tőlünk a lehetőséget arra, hogy most arról beszélhessünk: miért ez volt az egyik legnagyszerűbb győzelmünk az idei szezonban.

Őszinte leszek, nincs türelmem a megszokott összefoglalóhoz, mert úgy érzem ki kell írnom magamból azt a csalódottságot és dühöt, ami bennem van. Kicsit késve értem haza, így mosolyra húzódott a szám, amikor az ötödik percben bekapcsolódva a meccsbe máris azt láttam, hogy vezetünk. Kihasználtunk egy védelmi hibát, Salah értékesítette azt a helyzetet, ami a meccs képét tekintve elképesztően fontos volt. Kiegyenlített első félidő volt, ahol akár a második gólunkat is meglőhettük volna, de végül 1-0 maradt.

Szerencsére nem Salahsztottuk el kihasználni a Spurs védelmi hibáját, az egyiptomira pedig majd kitalálnak olyan szavakat, amiket még nem ismerünk, a jelzők ugyanis elfogytak, és milyen pech, hogy épp nem jut eszembe semmi frappáns hasonlat.

Aztán jött a második félidő, Klopp pedig teljesen nyilvánvalóan a kontrákra rendezkedett be. A pillanatra, amikor a Tottenham elveszíti a kapunk előtt a labdát, és egy villámgyors ellentámadással lezárhatjuk a mérkőzést. Első körben a középpályánkat erősítettük meg, majd utolsó cserénket ellőttük Matipra, így öt darab védővel harcoltunk azért, hogy megnyerjük a mérkőzést. Majd cserélt a Spurs is, Victor Wanyama állt be, a 80. percben pedig egy kifejelt labdát zúdított elementális erővel a bal felső pipába. Bár a korábban beállt Chamberlain kissé mintha lemaradt volna, és Can sem tudta lekezelni a középpályás elé csorgó labdát, a gól után dermedten bámultan magam elé, és csak ennyit tudtam mondani magamnak: „jól beb@szta”. A játék képét nézve, ha a gól bravúros egyéni teljesítmény után is született, hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt megérdemelt.

Bravúrok és remek védések. Nem rajta múlott, hogy nem lett meg a győzelem. Sőt...

Öt perc múlva pedig elkezdte az ámokfutását a bírói kar. Lovren felé érkezett egy teljesen egyszerű labda, a kritikusok szemében továbbra is tüskeként éktelenkedő Dejan lyukat rúgott, a labda elgurult mellette egyenesen Kanehez, akit Karius próbált megállítani, majd véleményes körülmények között hasra esett, amire a bíró büntetőt ítélt. Bár a horvátot nem mentesíteni szeretném a hibája alól, Kane egyértelműen leshelyzetben kapta a labdát, így tulajdonképpen teljesen mindegy mi történt utána. A szurkolók abban bízhattak, hogy a partjelző, akinek pontosan az ilyen szituációk kiszűrése a feladata, látta ezt. Hogy látta-e vagy sem, és milyen párbeszéd zajlott le köztük John Mossal, remek kérdés, kérdések helyett azonban beszéljenek a tények. A bíró nem gondolta meg magát, Kane nekifutott a büntetőnek, amit középre lőtt abban bízva, hogy Karius elugrik az egyik oldalra. Csakhogy, az amúgy egész meccsen fantasztikusan védő német kapus nem ugrott sehova, hanem könnyedén ütötte ki a borzalmasan elvégzett tizenegyest. Egy tökéletes teljesítmény megkoronázása, az önbizalom egekbe szökése, és a legfontosabb tény: még sincs semmi veszve, még mindig meglehet nyerni a mérkőzést.

Kloppot a meccs utáni sajtótájékoztatón arról kérdezték, mit gondol a két tizenegyesről. Stílusosan csak ennyit mondott: "Ha kimondanám amit gondolok, a világ legnagyobb büntetést szabnák ki rám. Így nincs értelme."

„But we got Salah” – megszámolni sem tudom, hány alkalommal dúdoltam már ezt a pár hete megszületett dalt újra és újra, és azt sem, hogy hányszor aratott az a szív, szenvedély, elhivatottság diadalt a mérkőzéseinken, amiben a világon teljesen egyedülálló módon az élen járunk. A 91. percben Salah varázsolt egy olyat, és szerzett egy annyira fantasztikus találatot, ami után Suarez, Fowler és Rush is megnyalhatta mind a tíz ujját. Én pedig remegve üvöltöttem a képernyő előtt annyira hangosan, amennyire csak tudtam: IGEN!!! Micsoda gól volt, mennyire csodálatos lezárása lehetett volna ez a meccsnek, egy hatalmas felkiáltójel azoknak, akik két rosszabbul sikerült meccs után ismét mindenkit a szájukra vettek, akit csak tudtak, és egy mosoly kíséretében egy másik azoknak, akik csendben csak ennyit mondtak: végül minden rendbe jön.

És annyira nagyszerű lenne itt befejezni a beszámolót, azt mondani, hogy igen, a City után újabb csapatnak mutattuk meg, hogy velünk nem lehet szórakozni. De nem, mert a 94. percben, amikor már a hosszabbításnak is szinte vége volt, egy teljesen ártalmatlan szituációban Lamela eljátszotta a nagyhalált, a bíró továbbengedte, a partjelző pedig második alkalommal nyúlt bele ostoba módon a meccsbe. A tizenegyes története pedig ugyanaz volt, mert ha bár nehezebben észrevehetően, de az esetet megelőzően lesen volt Lamela, így a tizenegyes helyett inkább arról kellene beszélnünk, hogy ilyenkor a Lovren által kivágott labdával folytatódik a játék, vagy célszerű-e megszakítani azt, és kifele ítélni szabadrúgást. Hosszabb diskurzus után végül a bíró, saját döntését felülbírálva adott igazat a kollégájának, és bár bíztunk a csodában, olyan talán csak a mesében létezik, hogy egy kapus döntő szituációban, tíz percen belül két büntetőt védjen, és mindezt úgy, hogy győzelmet érjen. Kane bevágta, a mérkőzés véget ért, mi pedig veszítettünk 2-2-re.

Pont ilyen fancsali az ábrázatunk nekünk is. De még mindig ott vagyunk, ahol lenni akarunk, ha pedig az élet egy kicsit is igazságos, ez így is marad, vagy csak jobb lesz.

És tudjátok mit? A pohár mégis félig tele. Hibáztak a védőink, időnként hoztak rossz döntéseket, ahogy feltehetjük a kérdést, mi lett volna, ha támadóbb szellemben érkezünk ki a második félidőre, de ha Salah második gólja után lefújják a mérkőzést, és győzünk, most egy fantasztikus eredményről beszélünk. Én mindig egy kicsit naivabb, álmokkal teli ember voltam, így jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy végül ne érjük el a céljainkat az idei szezonban. Még inkább akarni fogjuk a sikert, és biztos vagyok benne, hogy ott leszünk a top négyben a bajnokság utolsó fordulóját követően is. Ha valamiben, a Papus pont ebben világklasszis. Erőt meríteni az ilyen helyzetekből, és felébreszteni egy még erősebb oroszlánt a játékosokban. Ez most fáj, az asztalt csapkodjuk, és a partjelző édesanyja is biztos sokat csuklik, de megyünk tovább, előre, és végül kibaszottul elérjük a céljainkat!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hunfieldroad.blog.hu/api/trackback/id/tr1913634142

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.