<-- facebook plugin -->
<-- facebook plugin end -->

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

On tour Liverpool, avagy olykor a legnagyobb álmaink is valóra válnak

2018. április 12. 03:51 - Crouch_15

 

ELŐSZÓ

 

Az ember életében vannak olyan álmok, amikért bármit megadna, hogy valóra váljanak. Az én életemben is vannak ilyenek. Gyerekkorom óta vágyok egy olyan Németjuhászra, mint ami a Rex Felügyelőben volt, és az elmúlt évek egyik legfontosabb elhatározása volt, hogy az életem egy bizonyos pontjától kezdve a hivatásomat a futball ölelje körbe. 23 évesen is álmodozó típus vagyok, és mert több éven keresztül próbálták kiölni belőlem az összes többit, amiket hosszasan tudnék sorolni, mindegyikhez csak jobban kezdtem ragaszkodni. Nem untatnék senkit unalomig ismételt motivációs közhelyekkel, mégis fontosnak tartom elmondani a bejegyzés elején, hogy az életem az álmaim valóra váltásáról szól, és azokról a pillanatokról, melyek közben ezeket megélve a világ legboldogabb emberének érzem magam. Az alábbi élménybeszámoló nem jöhetett volna létre néhány nagyszerű ember segítsége nélkül, így már ennek legelején szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki segített abban, hogy valóra válhasson életem legnagyobb álma: eljutni Liverpoolba, az Anfield Roadra, és átélni azt a csodát, amit soha nem fogok elfelejteni!

img_1690.JPG

I. FEJEZET – NÉHA A LEGNAGYOBB ÁLMOK IS VALÓRA VÁLNAK

 

1. RÉSZ – A SZERENCSE A LEHETŐSÉGEK ÉS A TETTREKÉSZSÉG TALÁLKOZÁSA

 

Egy átlagos délután volt, amikor a beszélgetésünkbe Thommo beküldte a Carlsberg nyereményjátékának linkjét, ahol három egyszerű kérdésre kellett válaszolni, és megjelölni azt a személyt, akit elvinnénk magunkkal az Anfieldre. A három kisorsolt győztes jutalma két jegy volt a Manchester City elleni meccsre, mégsem játszottak túl sokan ahhoz, hogy ne gondoljam úgy: minimum szerencsét kell próbálnunk – nevezzük így – Chris barátommal, akivel gyerekkorunk óta ugyanazért a klubért rajongunk, és nagyjából öt éve vetettük fel először, hogy milyen lenne épp együtt kijutni egy meccsre. Végül én megjelöltem őt, ő pedig engem. Senki nem fogja elhinni, főleg nem utólag, de egész egyszerűen éreztem, hogy nyerni fogunk. Talán ezért sem lepett meg, amikor másnap megcsörrent a telefonom és láttam, hogy Chris hív. Tudtam, hogy miért. „Hallod, megnyertem az egyik páros jegyet, most láttam, hogy megjelöltek a bejegyzés alatt!” – szólt bele a telefonba kissé hitetlen hangon, mintha csak azt várná, mikor csörren meg az órája és ébred fel. „Nagyszerű hír! Akkor a következő lépés, hogy utánanézünk, hogyan juthatnánk ki, azután pedig jöhet a szállás.” – válaszoltam teljesen nyugodt hangon, és azonnal elkezdtem őrült módjára felkutatni a lehetséges opciókat. Néhány napunk volt csak, az előbbi beszélgetés szombat délután zajlott le, a meccs pedig szerdán volt. Szürreálisan kevés időnk volt mindent elintézni, de optimista embernek tartom magam, és egy belső hang azt mondta még a legkritikusabb pillanatokban is: minden rendben lesz, ott leszünk, egyszerűen ott kell lennünk! Vasárnap délutánra megvoltak a repülőjegyeink kedd délutáni indulással és csütörtök esti visszaúttal egyenesen Liverpoolba, hétfőn szállást is sikerült foglalni kiváló ár-érték arányban, kedd reggelre pedig minden akadály elhárult az elől, hogy útnak indulhassunk. Olyan volt felébredni, mintha születésnapom lett volna, alig vártam, hogy végre elinduljunk.

2. RÉSZ – ÜDV LIVERPOOLBAN 

 

Soha nem ültem repülőn korábban, így emiatt is vártam az egészet, szeretek új dolgokat kipróbálni, és nagyon kíváncsi voltam milyen érzés. És, hogy milyen? Nagyszerű. Nem tudnám semmihez hasonlítani, azt a látványt meg végképp nem, amikor először megcsodálhattam a fővárosunkat az égből. A felhők fölött minden olyan békésnek és csendesnek hat, ha nem tudnám, hogy létezik az Anfield Road, azt gondolnám ez a mennyország. A fülemben Kowalskyék számai segítettek tökéletessé tenni az összképet, a mintegy három órás út végén pedig az ablakon kipillantva arra lettem figyelmes, hogy hamarosan megérkezünk. Anglia sosem hazudtolja meg önmagát, a leszállás pillanatában elismerően nevettem fel az esőcseppek koppanását látva, és szóltam így: üdv Liverpoolban!

20180403_181644.jpg

20180403_210131.jpg

A kötelező ellenőrzés után az első dolog, ami azonnal szembetűnt, hogy mennyire kicsi a reptér ahhoz képest, mint amire számítottam. Chris előrelátó volt, és mindent kinyomtatott, ami ahhoz kellett, hogy eljuthassunk a szállásunkra. Busszal mentünk a vonatállomásra, ahol jómódú turistaként kértünk és kaptunk a két jegykezelő nénitől útbaigazítást, én magam pedig gyorsan kiszúrtam, hogy három csomag Haribo csak 1 font, mégsem akartam azonnal elkezdeni szórni a pénzem, így ezt a nagyszerű lehetőséget kihagytam. A vonatról két megállóval később sikerült leszállnunk, mint kellett volna, de még így is odaértünk a szállásunkhoz helyi idő szerint 10 órakor, és a helyi Lidlben, ahol nagyjából ugyanazok az árak vannak, mint itthon, vettünk néhány dolgot. A „The Jollys” két szolgáltatást nyújt. Alul egy klasszikus angol bár üzemel étkező résszel, az emeleten pedig hat darab szoba található, szobánként két ággyal, és minden mással, amire az embernek szüksége lehet ilyenkor, többnyire az Ikea szponzorációjában. A zuhanyszó és a wc közös, de teljes mértékig korrekt, a szobában ráadásul tv is van, én magam 150 csatornáig számoltam a kínálatot. Abban maradtunk, hogy így ilyenkor már nem mászunk ki a lakásból, mert másnap szükségünk lesz az energiára, így az otthoniaknak jeleztük, hogy a Hunfield Road delegációja sikeresen megérkezett Liverpoolba.

II. FEJEZET – MELYIK ÉLETED LEGBOLDOGABB NAPJA, ÉS MIÉRT EZ?

3. RÉSZ – PORTIA ÉS A PROFIZMUS

 

Peti nem sokkal előttünk már járt a városban, és az általa javasolt ingyenes városnéző túrával indítottuk a szerdai napot, ami a város központjából indult. Portia fogadott minket, mintegy harmincan gyűltünk össze, a két órásra nyúlt városjárás alatt pedig rengeteg új dolgot tanultunk Liverpoolról, az épületekről, és az emberekről is. Mindenkinek bátran ajánlom jómagam is, mert Portia kiváló beszélőkével rendelkezik, látszik rajta, hogy imádja csinálni a munkáját, és maximálisan felkészült is. Számomra két dolog derült ki: Liverpoolban a Beatles és a futball körül forog minden.

dsc00045.JPG

Nem mellesleg a túra végére már legalább minimális fogalmunk volt róla, mit merre találunk. Ebédeltünk, és a város központjában található plázán belüli, kétemeletes hivatalos Liverpool Fc Store felé vettük az irányt. Vásárolni akkor még nem vásároltunk semmit, de teljesen úgy éreztük magunkat, mintha Disneylandben lennénk gyerekként akkora volt a választék, kinti fizetésekhez képest helyenként nevetségesen olcsó árakkal. Amíg itt bőven voltak emberek, addig a szomszédos, Liverpool harmadik legjobb csapatának számító Everton shopjában konkrétan senki.

dsc00029.JPG

4. RÉSZ – ALLEZ, ALLEZ, ALLEZ

 

Az óránkra néztünk. Négy óra volt, így itt volt az idő elindulni az Anfieldre. A délelőtti órákban még csendesen szunyókáló város addigra már teljesen megtelt élettel, és a busz is lassan Liverpool szurkolókkal. Akkor éreztük először, hogy ez valóban nem csak egy álom, amikor a buszról egyszer csak előbukkant a stadion, és a falon található hatalmas Liverpool címer is jelezte: hazataláltunk! Lepattantunk, és mindent fel akartunk fedezni egyszerre, mégis valahogy a földbe gyökerezett a lábunk, és nem tudtuk mivel is kéne kezdenünk. Amit eddig csak fotókon és felvételeken láttunk, most ott állt előttünk. Shankly szobra volt a legközelebb, így készítettünk néhány képet azzal a személlyel, aki a szobor alján található felirat szerint nem csak boldoggá tette az embereket, de egy másodosztályban szenvedő klubból Anglia legkiválóbb futballcsapatát építette fel.

img_1605_1.JPG

Már az első pillanatban azt láttuk, hogy olyan mértékű profizmus uralkodik a stadionon kívül is, amilyen Magyarországon – kimerem jelenteni – soha nem fog megvalósulni. Minden nagyobb csomóponton segítőkész rendezők, akik nem csak elmondják hova kell menned, de jönnek veled és odavezetnek. Az első benyomás rendkívül fontos dolog, a miénk pedig ennél jobb nem is lehetett volna. Átvettük a teljes nevünkkel (!) ellátott borítékot, amiben ott volt a jegyünk is, majd találkoztunk Paullal, akivel hosszabb ideje tartom a kapcsolatot. Róla röviden annyit, hogy mintegy 40 éve jár Liverpool meccsekre, a KOP-ba van bérlete, és ettől a ponttól kezdve a kint létünk nagymértékben vált komfortosabbá neki köszönhetően.

dsc00094.JPG

A videókon csodálattal figyeltem azokat a pillanatokat, amikor a csapatbuszokat fogadják a szurkolók, és tudtam, hogy fantasztikus érzés lesz a közepén lubickolni az egésznek. Paul után eredtünk, aki kiváló helyet talált nekünk, lényegében a stadionra kanyarodó út sarkától nem messze álltunk a kordonok mellett közvetlen. Remek hangulat fogadott minket, látszott a helyi fanatikusokon is, hogy kilenc éve vártak erre a napra, és most újra valami nagydolog történik velük. Vörös füstbombák szálltak az ég felé, klasszikus nóták csendültek fel, de mindközül kiemelkedett a legújabb sláger, az Allez Allez Allez! Sokáig nem érkeztek meg a buszok, kicsivel volt több a kezdésig, mint egy óra, ami azért volt furcsa, mert azt hittem, hogy ennél sokkal hamarabb ott vannak már az Anfielden.

dsc00117.JPG

Végül fél hét körül hangos morajlás hangzott fel a távolból, görögtüzek gyulladtak, és a szurkolók is a Manchester városával kapcsolatos véleményüknek adtak hangot, ami arra engedett következtetni: a vendégek csapatbusza megérkezett. Ekkor vette kezdetét egy csatajelenet, ahol első körben két görögtűz landolt a busz tetején, amit számtalan sörös doboz követett, és minden más, ami éppen kézben volt. Mindeközben teljesen belepett mindent a vörös füsttakaró, így az egész egy megtervezett hadművelethez hasonlított. Később tudtuk meg, hogy a buszban komoly károk keletkeztek, Guardiola teljesen kiakadt, és a játékosokra sem volt épp a legjobb hatással, ami történt. Ha ez volt a célja az egésznek, sikerült.

img_1633_1.JPG

A rendfenntartók romeltakarításba kezdtek, hiszen néhány perccel később már a város hősei érkeztek, azok a játékosok, akiknek Shanklyhez hasonlóan minden lehetőségük megvolt arra, hogy boldoggá tegyék az embereket az évtized egyik legnagyobb futballmérkőzésén a klub életében. Elképesztő hangzavar támadt, ahogyan feltűnt a buszunk, rajta egy hatalmas felirattal az oldalán: „We are Liverpool!” – a Goodison Parkig is elhallatszó énekünk Bobby szemébe is könnyeket csalt, szerintem egyszerűen képtelenség egy ilyen fogadtatás után rosszul játszani. Pedig a java csak ezután következett. Ahogy elhaladt a busz, azonnal a stadion felé vette mindenki az irányt, és egy emberként üvöltöttük torkunkszakadtából, hogyan hódítottuk meg Párizstól Istanbulig a világot, és, hogy soha nem fogunk megállni. Ennyit képes adni legalább a világ egyik, számunkra pedig a legjobb edzője néhány év leforgása alatt: a városnak büszkeséget, a szurkolóknak hitet.

dsc00141.JPG

5. RÉSZ – ANFIELD, TE CSODÁS

 

Az ellenőrzés nem tartott tovább 10 másodpercnél a jegyérvényesítő kapunál, az is csak azért, mert belenéztek a táskámba, majd ragasztottak rá egy karszalagot, hogy rendben volt. Nem nyúltak bele, nem kérdeztek semmit róla. Végtelenül szimpatikus volt, már csak azért is, mert öt évet töltöttem el a hazai lelátókon aktívan, és legkevésbé sem értettem sokszor egy-egy meccs előtt - alatt-után miért bánnak velünk úgy, mintha rabok lennénk egy olyan eseményen, ahol alapesetben az este folyamán minden értünk, szurkolókért történik. Sokat, rengeteget kell a hazai „minőségnek” fejlődnie, ha akár csak megközelíteni szeretné azt, amivel kint találkoztunk. Számos büfé gondoskodott a gördülékeny kiszolgálásról, és a mosdók állapota is kifogástalan volt. A lelátóra lépve pedig éreztem, amint átjárja a testem a büszkeség, tudtam, hogy ebben a pillanatban vált valóra az, amire a legeslegjobban vágytam! Csodálatosan, gyönyörűen nézett ki a stadion, és mert nem voltak még túl sokan, ezért gyorsan ki is használtuk az alkalmat néhány kép készítésére. A képek után pedig vettük a bátorságot és lesétáltunk az első sorig.

dsc00153.JPG

A kispadokhoz eső oldallelátó végén, a KOP-hoz közel szólt a jegyünk az L8-as szektorba, a partvonalon különböző médiumok készítettek interjúkat és vezették fel a vészesen közeledő kezdőrúgást. Majd egyszer csak az egyik ilyen „blokkból” előtűnt két Legendás egykori játékos, és a szemünk előtt pár lépésnyire kezdtek el közös fotókat készíteni kerekes székes szurkolókkal. Steve Mcmanaman és Luis Garcia széles mosollyal az arcukon vállalták a kísérőkkel is a képeket, én pedig hirtelen teljesen másik világba csöppentem. Előkaptam a fényképezőgépem, és zakatolni kezdett az agyam azt illetően, hogyan készíthetnénk mi is velük egy képet, de leginkább Istanbul egyik hősével, Luis Garciával. Gyakorlatilag egy széksorral kellett volna lejjebb lépnem, mégsem akartam bunkónak tűnni, így egy „Luis” kíséretében jeleztem neki, hogy csak egy pillanatot kérek az életéből, mégis az a pillanat az enyémet bearanyozná. Kinézett, és bólintott, mégis amikor sor kerülhetett volna erre a mesés momentumra, a kötelezettségei hívták, és mennie kellett interjút adni valamelyik tv társaságnak. Tudtam, hogy már nem fog visszajönni, és jó fél percig álltam ott némán, mire felfogtam egyáltalán azt, hogy ott állt előttünk egy ekkora játékos. Hirtelen megértettem, miért kerülgette múltkor az ájulás Petit, amikor Gerrard aláírta a mezét. Luisról egyébként sütött, hogy imádja a klubot, a szurkolókat, és ha csak egyetlen dolgot kéne mondanom, ami hiányérzetet keltett bennem, akkor ez volt az. Mégis, amikor tavaly Mariborban voltam, de meccsjegyem nem volt, azt mondtam legközelebb már a stadionból fogom nézni a meccset, és így is lett. Most azt mondom, amikor legközelebb Liverpoolba megyek, találkozok egy világsztárral és közös képem is lesz vele, és ez az ember Klopp lesz. Visszamentünk a helyünkre, ahonnan remekül lehetett látni mindent, és kisvártatva a vendégek után kifutottak a mi fiaink is melegíteni hatalmas tapscunami kíséretében. Mire végeztek, már csordultig telt a stadion fanatikusokkal, és mindenki a kezdésre várt. Hogy addig se teljen haszontalanul az idő, a KOP is melegíteni kezdett, és különböző dalokat énekeltünk.

dsc00164.JPG

Számtalanszor elképzeltem, milyen érzés lesz először az Anfielden énekelni a klub himnuszát egyszerre a többiekkel. Legtöbbször úgy képzeltem zokogásban török ki, és patakokban folynak majd a könnyek az arcomon, kiráz a hideg, és elvesztem a valóságot. A várakozás közepette egyszer csak hirtelen megszólalt a már oly sokszor hallott dallam a stadion hangszóróiból, és az összes lelátórészt beborította a sálrengeteg. Párszor körbepillantottam, a fejem fölé emeltem én is a sajátomat, és olyan hangosan énekeltem, ahogyan csak tudtam. Az égre pillantottam, és éreztem, ahogyan szétárad a testemben az adrenalin, a szenvedély, és boldogság. Akkor, és abban a pillanatban egy szemhunyásnyira ismét eszembe jutott, hogy egész eddigi életem során erre vágytam, és most átélem. Akkor még nem gyűltek könnyek a szemembe, és nem kérdeztem Pep Guardiola pénzes kölykeitől azt, hogy „Mi van? Mi vaan? Mi vaaan?” – csak átadtam magam annak a varázslatos himnusznak és eggyé váltam 54.000 társammal.

6. RÉSZ – ISTANBUL ÓTA A LEGFONTOSABB 90 PERC

 

A csapatok kivonultak, és kezdetét vette az őrület. Gyakorlatilag az első pillanattól kezdve maximális hangerővel üzemelt az Anfield. Néhány perc után nyilvánvaló volt, hogy a City ugyanúgy Trent oldalára fogja helyezni a támadásait, mint tette a United is, már csak azzal nem számoltak, hogy sajátnevelésű balbekkünk élete eddigi legjobb mérkőzését játssza, és úgy radírozza le Sanét a pályáról, mintha Leroy amúgy nem lenne kiváló futballista. Amikor nem nálunk volt a labda, füttykoncert, amikor visszaszereztük, ováció következett. Feszült volt a légkör, de volt egy olyan érzésem, hogy ha Salah csak egyszer el tud szaladni, abból profitálhatunk. Salah elszaladt, mi profitáltunk.

dsc00172.JPG

Nem kis szerencsével került vissza Bobby labdája Moo elé a 13. percben, de amikor belőtte a labdát a hálóba, felrobbant a stadion, és az emberek egymás nyakában ugrálva kezdtek önfeledt ünneplésbe! Túl sok idő nem volt viszont ünnepelni, mert a City azonnal egyenlíteni próbált, és visszajönni a meccsbe. A 20. percben szerintem egy minimum véleményes helyzetben nem kaptunk szabadrúgást, Oxot viszont nem érdekelte semmi, hanem fogta, és pokoli erővel a hálóba vágta a bogyót 20 méterről, mi pedig ismét a hozzánk legközelebb állóra pillantottunk, majd a következőt kérdeztük a másiktól: „Hogy beb@szta? Úristen, hogy beb@szta, te jó ég!!!”. Itt még nem volt vége! 10 percet kellett várni, míg a teljes extázis közepette Mané befejelte a harmadikat, és itt már én sem bírtam tovább, csak az égbe kiáltottam, átöleltem Christ, és éreztem, amint gyűlnek a szememben a könnyek az örömtől, nem bírom őket visszatartani, és azt kérdezem: „Mi van? Mi vaan?? Mi vaaan???”. Egész egyszerűen nem hittem el, amit látok. Tudtam, hogy jól fogunk játszani, de hogy másodjára is bohócot csinálunk a milliárdokból összevásárolt Pep féle brigádból, arra a legmerészebb álmaimban sem gondoltam. A félidő végén az lett volna a pláne, ha Van Dijk fejese is bemegy. Nem teljesen fogtuk fel, hogy mi történik velünk, de egy valamiben egyetértettünk: iszonyatosan jók vagyunk! Hatalmas lehetőség hullott az ölünkbe, de tudtuk, hogy ez csak akkor ér valamit, ha a második félidőben legalább meg tudjuk őrizni ezt az előnyt.

img_1698.JPG

Tudtuk azt is, hogy 90 percen keresztül nem lehet ilyen őrült módon futballozni, mert bár Milnernek és Hendersonnak például két tüdeje van, néhány játékosunknak csak egy, és az előző bajnoki meccsünkön láttuk, mit eredményez a Manchester City ellen, ha a végére elfáradunk, néhány perc alatt képesek hármat lőni. Így talán ezért is, de teljesen visszaálltunk, és odaadtuk nekik a labdát, hogy játsszanak. Csendesebb volt a stadion, tapintani lehetett a feszültséget, és mindenki tisztába volt vele, hogy nem kaphatunk egy gólt sem. A 70. percben aztán jött egy fordulópont, és mintha lélegzetvételnyi időhöz jutott volna játékos és szurkoló egyaránt, ami elegendő volt ahhoz, hogy egymásra találjunk. Az Anfield ismét hangos lett a legújabb slágertől, és a lefújás pillanatáig végig volt 12. játékosa a Liverpoolnak. Ez volt a mi negyedik cserénk. A meccs végén elképesztően büszkék voltunk a srácokra, végtelennek érződő percekig zengett a lelátó, amit Kloppnak is sikerült megfejelnie egy üzenettel a szíve felett található Liverbirdre, és LFC feliratra mutatva. Csináltunk pár képet, és indultunk mi is, Paul már várt minket.

img_1729.JPG

7. RÉSZ – „NYÁR VAN, TALPIG FEBRUÁRBAN”

 

A Shankly szobor előtt kisebb népünnepély kezdődött, előtte pedig arra lettünk figyelmesek, hogy özönlenek az emberek a stadion mellett található shopba, mintha legalábbis Van Dijk oda hajította volna Gabriel Jesust a zsebéből, és a megtalálót magas jutalom illette volna. Ünnepi hangulat volt, és bár mi folytatni akartuk, tulajdonképpen annyira hűvös lett az időjárás, hogy a különböző italok fogyasztását elnapoltuk, és a The Jollys felé vettük az irányt. Addig is, mert azt még nem próbáltuk, a buszra várakozva csontig fagytunk, és arról ábrándoztunk, milyen érzés lehet ismét érezni a napfény melegét. Mi kis naivak azt feltételeztük, hogy Liverpoolban így tavasz közepéhez közeledve nem lesz lehetőségünk erre, de az időjárás ismét kacsintott, és a landolás után újra az arcunkba vágta: üdv Liverpoolban!

dsc00189.JPG

A szálláson összegeztük a napot, és úgy láttuk, hogy amit csak lehetett kihoztunk belőle. Reggel időben keltünk, aztán ott volt a városnéző túra, utána az ebéd és a minimális csavargás, az út az Anfieldre, a csapatbuszok üdvözlése, Luis Garcia és Mcmanaman, a gála a meccsen, az italok fogyasztása helyett a csontig fagyás. Szóval minden, ami miatt rányomhatjuk a pecsétünket erre az életünkben, és azt mondhatjuk: életünk legboldogabb napja!

III. FEJEZET – A LEGFONTOSABB ELHATÁROZÁS

8. RÉSZ – A LEGMENŐBB REGGELI

 

Csütörtök reggel Chris ébresztett, hogy kicsit később keltünk, mint kellett volna. 11 órára voltunk hivatalosak stadiontúrára, de fél tízkor még vígan fúrtam bele az arcom az extra kényelmes párnába, és mondtam Chrisnek, hogy kérek „még öt percet”. Mire elkészültünk épp időben voltunk, de nem találtuk, hogy pontosan honnan megy a buszunk az Anfieldre, így gyors kupaktanács után végül a taxira szavaztunk. Sikerült a legjobbat kiválasztanunk, egy idősebb úr volt a sofőrünk, és nem mellesleg Everton szurkoló. Nevettünk, mert amikor kicsit jobban körülnéztünk, egy matricát találtunk az ablakon, ami világosan jelezte, hogy kivel van dolgunk. Jót beszélgettünk, amikor pedig a Goodison Park mellett haladtunk el, kedvesen így szóltam: „Here is your Home!” – „Yeah” – érkezett a büszke válasz.

img_1748.JPG

15 perc alatt kint voltunk, és még a jattal együtt sem fizettünk sokkal többet, mint tettük volna azt, ha a buszt választjuk, így az előző bekezdésben taglaltakon túl már az „angol taxival utazni” pontot is kipipálhattuk alkalmi bakancslistánkról. A két stadion egyébként valóban csak néhány utcára van egymástól, rövid idő alatt át lehet érni. Az időjárás ezúttal kegyes volt hozzánk, valahol 10-15 fokos „meleg” és verőfényes napsütés fogadott minket a stadionnál, ahol nyoma sem volt annak, hogy 14-15 órával korábban még az évtized legfontosabb meccsét játszotta a csapat. Csavarogtunk, képeket készítettünk, én magam pedig próbáltam racionális magyarázatot találni rá a sütim eszegetése közben, miért ez eddigi életem legmenőbb reggelije, de érdemi válasz helyett inkább csak szörnyen hálás voltam az életnek, amiért ebben is részem lehet. 3000 szónál járunk, itt vagytok még?

9.RÉSZ – 125 ÉV BÜSZKESÉG

 

A stadiontúra indulópontján mosolygós hölgy fogadott minket, és karszalagot ragasztott csuklónkra, majd a táskánkat ellenőrző úrral elegyedtünk beszélgetésbe, és adtuk a tudtára, hogy Magyarországról jöttünk. Jó negyven ember gyűlt össze a kezdésre, a túra pedig a stadion tetejére vitt minket, végigkalauzolva annak a történelmén akkora terjedelemben, amennyit a nagyjából egy órát magába foglaló időtartam megenged. Már este is mesés látványa volt a stadionnak, de nappal, a legmagasabb pontról egészen lenyűgöző panorámát nyújt.

montazzzzss.jpg

A legfelső szintről a legalsóra mentünk, és a kispadok felé vettük az irányt, ahol ki-ki Jürgen Klopp lehetett egy fotó erejéig. Innen a KOP-ra mentünk és hallhattuk annak a történetét. Alapesetben a látogatók előtt nyitva áll az öltőző folyosó, játékos kijáró, és a hazai, valamint a vendégöltöző is, a „This Is Anfield” tábla nyújtotta mágikus tapicskolási lehetőségével, az Uefa szabályainak értelmében azonban európai meccsnapokat megelőzően-követően ez nem kivitelezhető.

20180405_121222.jpg

A klub viszont itt is igyekszik kompenzálni, ami esetünkben azt jelentette, hogy ingyenesen tekinthettük meg a klub, és Steven Gerrard múzeumát. Ha mindent alaposan meg akarunk vizsgálni, vagy elolvasni, akkor a múzeumokban túlzás nélkül eltölthető legalább két óra. Mi úgy voltunk ott egyet, hogy amit csak lehetett lefotóztam, hogy itthon is bármikor „visszatérhessek” a helyszínre. Mindent megtalálhatunk, ami miatt ez a klub ott tart, ahol, felsorolni is nehéz lenne hány legendás játékos, és meccs vezetett odáig, hogy ma Európa egyik legnagyobb klubjaként emlegessük szeretett csapatunkat.

img_1854.JPG

Miután végeztünk, meggyőződtünk róla, hogy nem véletlen voltak annyian meccs után a storeban. Ennyi leütött karakter után sajnos már nem nagyon találni új jelzőt, de bámulatos, ahogyan kinéz az egész. Két emelet itt is, számtalan termék, az alkalmazottak pedig bármiben tudnak neked segíteni, ha esetleg valamit nem találnál, odavezetnek, ha szükséged van valamire, de nem találtad a raktárt is átnézik. Pár helyi suhanc a stadion előtt rúgta a focit, Chris – mondván nem tudja mikor lesz itt újra, vásárolt néhány igazán menő szuvenírt a storeban, én meg kinéztem kettőt, amit a plázában akartam megvenni. Ideje volt elindulnunk a belvárosba, és búcsút intenünk imádott stadionunknak néhány utolsó képet követően.

img_1879.JPG

10. RÉSZ – EZ CSAK A KEZDET VOLT

 

Paul már várt egy barátjával, el is vittek minket a McCooley's nevű helyre, ahol kinti árakhoz képest meglepően olcsón, 2.30 –ért kaptunk Carlsberg sört. Nem is volt kérdés, hogy erre esik a választásunk, mégiscsak nekik köszönhetően jutottunk ki. Kiváló döntés volt, az addigra mintegy 20 fokos melegben nagyon jól esett a sörük, és a hely is elég hangulatos volt ahhoz, hogy a 10.000.000 futballszakértő országából érkezve megindokoljuk Pauléknak, miért Bogdán Ádinak kellene védeni Lord Karius helyett!

img_1889.JPG

Jól eső sörünk után a központ – pláza környékén található számtalan kajálda egyikében ebédeltünk és laktunk jól, utána pedig még egyszer utoljára bementünk a Storeba, hogy egy hordozható kávés bögrével gazdagítsam magam, ha már az általam kinézett ultramenő „I’m not dreamer, I’m believer” feliratú Kloppos pólóból nem volt a méretemben. Paul kikísért minket az autóbusz állomásra, és mert szerettünk volna kényelmesen, időben megérkezni, a reptér felé vettük az irányt. Jó 30-35 percet utaztunk, és egy kis bepillantást nyerhettünk Liverpool kül és kertvárosának a részeibe. A repülőre várva megmaradt pénzünkből felfedeztük a különböző játék automatákat, melyek az arra járó, naivitás csapdájába eső turisták fontjait hivatottak elnyelni, kitartásunkat mégis siker koronázta, amikor egy font és ötven penny befektetéssel, egy plüssminyonnal gazdagodtunk, aminek legalább annyira örültünk, mint kisgyerek az ajándéknak karácsonykor. Új barátunk így jött velünk, és Liverpoolból Budapestre költözött. A hazaúton nem sok izgalmas történt egészen addig, ameddig meg nem érkeztünk fővárosunk fölé.

20180405_201237.jpg

Az éjszakai fényekben pompázó Pest és Buda csodálatos látványt nyújtva üdvözölt minket újra a gép kapitányával együtt. Leszállás után elsőként Chris apukája hallhatta élményeinket, akinek hatalmas pacsi, hogy kijött értünk. Jó volt újra itthon lenni, de nem olyan jó, mint kint. Ha nem is világvárosoknak számító helyeken, de voltam már pár városban, és most éreztem először úgy, hogy ha tehetném, másnap reggel visszamennék. Nem volt jó érzés visszacsöppenni hirtelen az itthoni világba, miközben egy nappal korábban még ott voltam, ahová mindig is el akartam jutni. Kicsit ahhoz hasonlított, mint amikor álmodik valamit az ember, aztán felébred. Azonban tudtam, hogy ez csak a kezdet volt, egy szelet abból a tortából, aminek mindegyike az enyém lehet, ha hajlandó vagyok érte tenni. Így az utolsó rész előtt nem befejezném, hanem három pontot raknék e sorok végére, lévén egész biztosan lesz még ennek a történetnek folytatása.

11. RÉSZ – KÖSZÖNÖM

 

Mit mondhatnék, amit még nem írtam le? Úgy tekintek erre a több, mint maratoni beszámolóra, mint egy kisebbfajta könyvre. Így hát ennek megfelelően is igyekszem lezárni, és nagyon bízom benne, hogy te, kedves olvasó legalább akkora élvezettel olvastad, mint amekkorával én írtam, egyben köszönöm megtisztelő figyelmed, hogy velem tartottál mindvégig. Mindig is álmodtam egy könyvről, és arról, hogy azt majd sokak olvassák, és bár ez még várat magára, érdemes tudnod, hogy az eddigi leghosszabb írásomat zárom le ezekkel a sorokkal. Köszönettel tartozok édesanyámnak, valamint bátyámnak, amiért egy összetett családi csapatmunkának köszönhetően végül minden akadály elhárult az utazás elől. Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Chris az előkészületekben vállalt oroszlánrészt, ezzel megágyazva ennek az utazásnak a legfontosabb alapjait. Paulnak hála mindig azonnal tudtuk, hogy mivel, merre, hogyan érdemes utaznunk, és mit, hol érdemes keresnünk Liverpoolban. Ha nem tőle, akkor Petitől kaptunk néhány percen belül segítséget online, köszönjük Uram! Köszönet Portiának is a kiváló és élvezetes idegenvezetésért, hogy megmutatta nekünk a várost. Végül pedig, de nem utolsó sorban ezer hála Carlsberg hazai képviseletének, hogy meghirdették a nyereményjátékot, és átélhettük ezt a hihetetlen élményt. Egész életünkben emlékezni fogunk rá, ez biztos. Ha valaki úgy érzi kihagytam, előre is elnézést kérek miatta, nem volt szándékos.

img_1878.JPG

Az írás elején az álmaimról beszéltem, és mikor kimentünk, attól tartottam, hogy egy hatalmas űr keletkezik azt követően, hogy hazajövök. Fél napja voltunk kint Chrissel a városban, és épp a városnéző túrára vártunk, amikor először kimondtam hangosan is neki: „figyelj, szerintem én nem akarok hazamenni”. Hazafele a repülőn, ahogyan szép lassan a város fölé emelkedtünk, már tudtam, hogy nem csak egy kósza gondolat volt az előbbi, hanem egy teljesen komoly elhatározás, aminek egy új álom van a hátterében. Liverpool ugyanis kétségtelenül alulmarad szépségében Budapesttől, ami abban a pillanatban szembetűnt, ahogy megpillantottuk az éjszakai pompájában úszó fővárost hazafele. Nem fogok senkivel sem vitatkozni, aki azt mondja, Budapest szebb hely, mint Liverpool, de egy Liverpool szurkoló számára a leggyönyörűbb hely mégis ott található. Ez, és a többi élmény pedig elegendő ahhoz, hogy azt mondjam a jövőre nézve: „Walk on, Walk on, with hope, in your heart, and You’ll Never Walk Alone”.

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ

I. FEJEZET- NÉHA A LEGNAGYOBB ÁLMOK IS VALÓRA VÁLNAK

1. RÉSZ – A SZERENCSE A LEHETŐSÉGEK ÉS A TETTREKÉSZSÉG TALÁLKOZÁSA
2. RÉSZ – ÜDV LIVERPOOLBAN

II. FEJEZET- MELYIK ÉLETED LEGBOLDOGABB NAPJA, ÉS MIÉRT EZ?

3. RÉSZ – PORTIA ÉS A PROFIZMUS
4. RÉSZ – ALLEZ, ALLEZ, ALLEZ
5. RÉSZ – ANFIELD, TE CSODÁS
6. RÉSZ – ISTANBUL ÓTA A LEGFONTOSABB 90 PERC
7. RÉSZ – „NYÁR VAN, TALPIG FEBRUÁRBAN”
8. RÉSZ – A LEGMENŐBB REGGELI

III. FEJEZET- A LEGFONTOSABB ELHATÁROZÁS

9.RÉSZ – 125 ÉV BÜSZKESÉG
10. RÉSZ – EZ CSAK A KEZDET VOLT
11. RÉSZ – KÖSZÖNÖM

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hunfieldroad.blog.hu/api/trackback/id/tr1513825078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.