Vége. Pedig emlékszem, amikor az első forduló után voltunk csupán, és az emberek azt mondták mi lesz velünk, ha még egy Watfordot sem tudunk megverni. Jött a City és a Spurs elleni zakó, utóbbi után egy kissé kellemetlen érzés futott végig rajtam. Tudtam mennyire fantasztikus a csapatunk, és pont emiatt volt bennem egyfajta csalódottság. Bíztam a legjobbakban, az élet arra tanított, hogy ha még egy káosz közepén is állok, akkor se felejtsem el: végül minden helyre fog jönni, és csodás dolgok várnak ránk. Ha hajlandóak vagyunk tenni ezért. Nem tudom ki melyikre fogadott volna inkább a szezon két különböző pontján: arra, hogy az andalúzok ellen három gólos előnyből elszórakozott meccs után bejutunk a Bajnokok Ligája döntőjébe, vagy, hogy a lőtt gól és pont nélkül álló Crystal Palace végül mégis bent marad, Roy Hodgson kinevezésének pillanatában. Anélkül, hogy a kettő között messzebbre menő szakmai következtetéseket vonnánk le, a két történetben egy közös nevező van, ami nélkül egész biztos vagyok benne nem jöhetett volna létre egyik sem: a hit, hogy sikerülni fog.

Folytatjuk. Pedig emlékszem, amikor meséltem először az embereknek erről az egész koncepcióról, annyira törékeny volt, hogy a nevét sem találtuk, mégis átjárt egy gyermeki izgatottság. Jöttek az első igenek az indulás után, a kettőből három, a háromból négy ember lett, mi pedig már majdnem úgy néztünk ki, mint egy szerkesztőség. Később pedig bővültünk egy ifjú Padavannal, így a négy fő módosult ötre. Elindult a blogunk, voltak állandó rovataink, meg tippjátékunk. Nyilván nem tűnik soknak ez a nyolcszáz fős közösség, de szerintem minden egyes emberért keményen megdolgoztunk a srácokkal, és a háttérben több dologgal kapcsolatban jelenleg is arra törekszünk, hogy a lehető legjobban az oldal identitását és egyéniségét formáljuk az általunk elképzelt irányba, miközben a tartalom, amit előállítunk, legyen bármilyen jellegű is, elnyeri a ti tetszéseteket is. Még év elején mondtuk, a ti elégedettségetek a mi fizetésünk. Sok új dolgot tanultunk az első évben, és bizonyára, amikor majd jövőre visszaolvasom ezeket a sorokat, akkor az első gondolatom ez lesz: „óh, és mennyi jött még ezután”.

Újrakezdjük. Pedig emlékszem, amikor először magamhoz tértem Kijevben a döntő lefújása után, szörnyen üresnek éreztem magam, ahogyan az emberek haladnak el előttem, de én csak meredten bámulok az égre a gondolataimba meredve a nyakamban egy sállal, melyre miközben teljesen egyedül éreztem magam, az volt írva: „You’ll Never Walk Alone”. Az azóta eltelt idő elegendő volt ahhoz, hogy úgy gondoljam, ott kint, azalatt kilencven perc alatt végig büszkén, hittel a szívünkben haladtunk át azon a bizonyos viharon, és egy percig sem féltünk a sötétben. Félelemmel a szívedben nem tudod bemutatni a szezon legnagyobb szerelését a világ egyik legjobb játékosa ellen akkor, amikor látszólag már csak a szíved fölött feszülő címer becsülete a tét. „Oh Andy, Andy Robertson” – csendül fel egy másik dallam a fülemben. Most jöhet a séta az aranyló égen át. Köszönöm a csapatnak az elmúlt szezont, fantasztikus élményekkel teli utazás volt. Köszönöm a társaimnak, hogy hétről hétre velük építhetem az álmom, és hisznek abban, amit csinálunk. Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában is támogatott minket.

Innen folytatjuk tovább.