<-- facebook plugin -->
<-- facebook plugin end -->

Hunfield

Pressingre hívott fanatizmus

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Liverpool 4-0 Barcelona - Istanbul, te vagy az?

2019. május 08. 03:30 - Crouch_15

Milliónyi gondolat kavarog ebben a pillanatban bennem, és a szívemben dúló határtalan boldogság miatt hirtelen nem is tudom, melyikkel kezdjem el. Hétfő este minden olyan igazságtalannak tűnt, csalódottan feküdtem az ágyamban, és a plafont bámulva azon gondolkodtam létezik-e, hogy egy olyan csapat, mint a mienk, ennyi hősiesen megvívott csata után végül egyszerűen csak könnyűnek találtatik azzal a kettővel szemben, ami talán jelen pillanatban keretet, tudást tekintve jobbnak mondható. Létezik-e, hogy a Liverpoolnak soha nincsen szerencséje, hogy a ’10-es évek igazi siker nélkül múlnak el, „mi lett volna ha” kezdetű mondatok sokaságában elszédülve.

 

 

Amikor múlt héten lefújták a meccset, két dolgot éreztem valószínűnek mindamellett, hogy utoljára Kijevben fájt ennyire egy vereség. Azt mondtam magamnak, és a többieknek, hogy vagy nagyon megszórjuk a Barcát, vagy pedig simán kiesünk. Az elmúlt egy hétben teóriákat állítottam fel, munkatársakkal, barátokkal beszéltem róla, miért juthatunk tovább, valójában azonban nem őket, sokkal inkább magamat szerettem volna meggyőzni. Az indokaim hol légből kapottak voltak, hol egy egyszerű futballszurkoló sajátos gondolatai az idei szezonnal kapcsolatban.

 



Ami először reményt adott, hogy ha csak egy csapat van a világon, amelyik egy ilyen hőstettre képes lehet, az csakis a mienk. Bár ez a gondolat szubjektív, de egy Liverpool szurkoló, bármilyen vesztettnek tűnik is a helyzet, az utolsó pillanatig hisz, tulajdonképpen kódolva van a DNS-ébe a szenvedély. Majd beugrott Alisson védése a Nápoly ellen, az utolsó utáni pillanatban. Az nem lehet, hogy valaki egy ekkora bravúrt bemutat, majd a csapata kiesik, mielőtt igazán jelentőségteljessé válhatna. Eszembe jutott az is, hogy ennek a keretnek még nincs semmilyen valóban nagy hőstette. Utolsó pillanatban kivívott sikerek akadnak, ahogy az idei szezon is büszkeségre adott okot a meccset megelőzően is, sokan a valaha volt egyik legjobb Liverpoolnak tartják az ideit, de ha egyetlen meccset kellene mondani, nem tudnánk a Milan, vagy a Dortmund ellenivel egyenértékűt. Így hát néhány napot követően már sokkal inkább egy esélyként tekintettem a visszavágóra. Egy esélyként arra, hogy ezek a játékosok egy örök életre legendákká váljanak mind a klub, mind a világ szemében. A Barcelona játékosai, noha nem mutatták elbizakodottság jeleit, tavaly bizonyították, háromgólos előnyről is el lehet szórakozni egy megnyert meccset, és ha a Romának sikerült, miért ne sikerülhetne nekünk is? Végezetül pedig, a szerencse forgandó. Az előző meccsen a katalánoknak minden sikerült, és talán emberemlékezet óta nem láttunk olyat, hogy valaki azért kap szabadrúgást, mert lebokszolja az ellenfelet futás közben. Ezen az elven tavaly Salaht nem lecserélni, hanem kiállítani kellett volna Kijevben, nem? Van plusz egy dolog, ami rendkívül fontos volt: Dembelé lezárhatta volna a továbbjutás kérdését az utolsó támadásnál, de gyakorlatilag hazaadta a labdát Alisonnak, a bíró pedig lefújta a meccset. Így építkeztem napról napra, mindig egy kicsit nagyobb mosollyal az arcomon. Nem tudtam biztosan, hogy tovább jutunk, de mindig egy kicsit jobban kezdtem hinni benne, ami a Newcastle elleni ugyancsak drámai győzelem után megkapta a legnagyobb löketet. És bár teljesen abszurdnak tűnik, de Salah kiválása után ez elérte a csúcspontot. Ha látszólag minden körülmény ellenünk van, hát nem ez a legnagyszerűbb alkalom arra, hogy csodát tegyünk?

 



Szerettem volna elcserélni a mai napom, mert este tízig dolgoztam, de nem sikerült, így hát munka közben figyeltem az első félidőt. Jött az első gól, az élete lehetősége előtt álló Divock pofozta a kapuba a Kapitány Ter Stegen által védett labdáját. A félidőig pedig megalkuvást nem tűrően mentünk előre, és bár a Barcelona előtt adódott helyzet, mi több, ziccer, a mai napon Mr. Becker lehúzta a rolót a kapu előtt, és egymás után mutatta be a szebbnél szebb védéseket. A démonaink mégis viccelni akartak velünk, például amikor Lenglet – véleményem szerint – véletlen a földön fekvő Hendersonba rúgott, vagy, amikor Origi lerántása a tizenhatoson belül teljesen természetesnek hatott. Henderson azonban visszatért, a csapat pedig egy gólos előnnyel ment a szünetre. A sérülés mégsem került el minket, Robertson nem tudta folytatni egy Suarezzel történt korábbi ütközés után, és bár Lenglet esetében vétlenségről beszéltem, Luis tekintetében azt hiszem, jobban járna mindenki, ha a következő 20 év során elkerülné olyan messzire az Anfield Roadot, amennyire csak lehet. Szerettünk, imádtunk Lajos, sosem felejtjük el, amit értünk tettél, de a legcélszerűbb az lenne, ha a jövőben nem erőltetnéd a látogatásokat. Coutinhonál már egy kicsit más a helyzet, ha a mai este nem győzte meg arról, hogy neki valójában itt van az otthona, semmi. Tudom, még mindig egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, de Philippe visszatérése egy példaértékű üzenet lehetne Klopp részéről, mondván: egyszer(!) mindenki hibázhat.

 



A félidőben a központi gondolatom, miközben már a villamoshoz rohantam sebesen az volt, hogy lehet esélyünk a továbbjutásra, de nem kaphatunk gólt, egyszerűen kizárt dolog, nem történhet ilyen. Elég nehéz úgy meccset nézni, hogy a villamoson ülsz, kezedben a telefon, a térded remeg, és nem kiabálhatsz, mert nem egyedül vagy. Mégis, ott és akkor teljesen megszűnt a külvilág, a megállók végtelen spirált alkottak, az éjszaka fényei egybe folytak, és mire kitalálhattam volna pontosan kinek a helyére jött be a holland félisten, – nem Van Dijk, ő a másik – már gólt is lőtt Wijnaldum. Mire kiraktam a gólképet, már jött is a második! A Barcelona csapata ellen 56 perc alatt ledolgozzuk a három gólos hátrányunkat, a félidőben Andy Robertson helyére kényszerű okokból beálló Gini Wijnaldum duplájával a Bajnokok Ligája elődöntőjének visszavágóján, az Anfield Roadon. Ilyen a mesékben sincs, a valóságban mégis megtörténik. Az öklöm rázom, nézek körbe a villamoson, de senki nem figyel. Nekik egy átlagos este, nekem az egyik legemlékezetesebb valaha.

 

 

A kérdés innentől már nem az, hogy továbbjuthatunk-e hanem hogyan. Rendes játékidőben, vagy hosszabbításban? Esetleg tizenegyesekkel? Ezernyi érzés kavarog bennem, minden Barca támadásnál a félelem, hiszen annyira törékeny, még mindig a világ legjobb csapata ellen játszunk talán, még mindig ott az az ufó náluk, és mindig elég egyetlen apró hiba és mindennek vége. De nem, ma mindenki élete legjobb napját fogta ki, vagy a szerencse áll mellénk. Ezen a meccsen, ezúttal, mellénk. A közönség pedig űzi, hajtja a fiúkat, a vérszag ellepi az Anfield összes harcosát pályáról innen és túlról, míg a képernyők előtt az eseményeket szemlélő fanatikusokkal együtt több-tíz, ha nem százmillió szurkoló követeli most azonnal, még a rendes játékidőben a negyedik gólt! Egy ekkora sereg akaratának pedig nem lehet ellenállni. Már a tömött metrón vagyok, épp a stadionoknál állok az egyik ajtónál útban az Örs Vezér Tere felé, amikor szöglethez jutunk. Trent megy ki, Shaqiri indulna segíteni, de a Fekete párduc így szól: „Hé, Arnold!” Trent meglepő húzásra szánja el magát, hirtelen középre passzol, a labda Divockhoz kerül, aki gondolkodás nélkül a hosszú ficakba bombázza a labdát.

 

d5_sdbjwkac2jhl.jpg

 

Megfeledkezek magamról egy pillanatra teljesen, és kiáltok: „JÓÓÓ!” – 30 ember kapja fel a fejét körülöttem, és néznek rám legalább 15-en, de akkor és ott teljesen hidegen hagy az egész. A lábam remeg, a kezem remeg, könnyek szöknek a szemembe, és egyszerűen nem hiszem el, hogy ez valóban megtörténik. Mellettem egy srác a haverjával a telefonja után nyúl, csak ennyit hallok: „ne már, ki fog esni a Barca? Rájuk fogadtam”. A percek telnek, beérünk az Örsre, én pedig rohanok a buszhoz, világcsúcsidőn belül. Három megálló, vagy öt míg hazaérek, de valójában kit érdekel? Egyetlen dolog számít, most már csak egy. Nem lesz hosszabbítás, se tizenegyesek. Ennek most már meg kell lennie, ezt innen nem bukhatjuk el! Ez egy olyan meccs, aminek be kell vonulnia a történelemkönyvekbe, amiről csak a legvadabb álmainkban álmodtunk. „Vedd el már el tőle!” – kiáltom Fabinhonak, ő pedig szerel. „Rúgjátok el onnan!” – Milner pedig kivágja a félpályán túlra. Peregnek a percek, mégis idegőrlő az egész. Hosszabbítás, öt perc. Jó, nem baj, meg kell lennie, meglesz, megyünk Madridba, csak bírjátok ki kérlek, légyszi. Elsétál mellettem egy srác, ugyanígy a meccset nézi mint én, vállán Real Madrid sporttáska. Két pattanásig feszült pillanat között felnézek és egymásra mosolygunk. Leszállok a buszról, ő is ott, egymás mellé érünk, kérdezi: „Poolos vagy?” – alig, válaszolom. Sok sikert kíván, megy tovább. Én nem bírom. A kihalt utcán leülök az egyik padra, és azt a maradék három percet figyelem. Messi felrúgja Fabinhot a félpályánál, Fabinho felkelne, Gini visszalöki, és szól, hogy segítsenek, mert a brazil begörcsölt – némi gondolkodás után rájön Fabinho is, hogy valóban, és visszafekszik, most nagyon fáj neki. De nem jobban, mint mondjuk Suareznek a vereség gondolata. Elvégezzük, hamarosan újabb szabadrúgást kapunk, csak kicsit előrébbről.

 



Aztán egyszer csak vége, nincs tovább. Csákír hármat fúj a sípjába, a meccs véget ér. Megcsináltuk, megvan! Elképesztő feszültség szabadul fel bennem, felpattanok a padról, és ordítok: „IGGEEENNN, MEGVAAAN, MEEEGVAANN B@ZZZMEEEEGGGG! – és futni kezdek, futni, mint egy kisgyerek, amikor meglátja a távolban a szüleit. Futok és nevetek, egyre jobban, és egyre hangosabban, hatalmas mosollyal az arcomon, és azt mondogatom: ilyen nincs, ilyen egyszerűen nincs, és mégis van. A portásunk nem érti, mitől vagyok önkívületi állapotban, a lakótársammal pedig egy órát kell beszélgetnem, mire egyáltalán kicsit megnyugszok. A nyakába ugranék az egész világnak, mert tudom, hogy amit tegnap csináltunk az egész egyszerűen elképesztő. Ezért ilyen kusza ez a bejegyzés is. A meccsnek több mint három órája vége, hajnali háromhoz közelítünk. Reggel hatkor kelek, de hát kit érdekel? Ott vagyunk a Bajnokok Ligájának a döntőjében, és utazunk Madridba. Holnap pedig repülök Liverpoolba, és kint arra kell figyelnem, hogy maradjon a Madridi útra is pénzem. Viszont, ha véletlen a Brighton pontot rabol, mi pedig nyerünk, szörnyen nehéz lesz ez. Ne legyünk persze telhetetlenek, két csoda egy héten, vagy hónapon belül még ritkábban történik, de sosem lehet tudni.

 



Köszönöm, hogy velem tartottál ebben a beszámolóban, tudom, hogy nem az a szokványos fajta, és én is régebben írtam már, de egyszerűen ezek az érzések, és gondolatok voltak bennem. Nem tudom mi lesz hétvégén, nem tudom, ki ellen játsszuk a Bajnokok Ligája döntőjét és megnyerjük-e, de ebben a pillanatban a világ legboldogabb emberének érzem magamat, ezért pedig elképesztően hálás vagyok a csapatnak. Ideje megtudni a világnak:

WE ARE LIVERPOOL
THIS MEANS MORE

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hunfieldroad.blog.hu/api/trackback/id/tr2714814028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása