ON TOUR LIVERPOOL

AZ ÁLMAIM SZOLGÁLATÁBAN

ELŐSZÓ

Amikor otthon laktam, és nehezebb volt, az éjszaka mindig megkönnyebbülést jelentett, hiszen akkor minden elcsendesedett, és volt lehetőségem egy kicsit álmodozni. Álmodozni arról, milyen lenne egyszer egy olyan életet élni, ahol a legnagyobb vágyaim valóra válhatnak, és elképzelni azokat az érzéseket, amiket akkor éreznék, vagy eljátszani, hogy épp az élményeimről mesélek. A legerősebb érzések között mindig ott lebegett Liverpool gondolata, és amint ülök itthon, arra gondolok, akkor és ott, abban a helyzetben mennyire reménytelennek tűnt kitörni egy olyan környezetből, ahol a családi környezetben módszeresen próbálták porrá zúzni az összes létező álmom, és ellopni tőlem a gondolatukat is. Valahogy mégis sikerült, most pedig a második beszámolómra készülök a tavalyi után, nem kisebb izgatottsággal. Noha a mostani út bizonyos tekintetben teljesen más volt, mint a korábbi, ezúttal is akadtak olyan meglepetések, és élmények, amikre az ember előzetesen nem készülhet fel. Szeretném átadni az élményeimet, az érzéseimet, és megosztani az olvasóval a gondolataim. Szeretném, ha az olvasóval ez időre barátok lehetnénk, mert a beszámoló is ennek fényében készül, mintha csak egy sör mellett mesélnék. Bízom benne élvezetes lesz számodra is ez a kaland, és a végén úgy érzed, kaptál valamit. Helyezd hát magad kényelembe, dőlj hátra, és repülj velem a Hunfield Airways menetrendszerinti, Liverpoolba tartó járatán.

ELSŐ FEJEZET - CSÜTÖRTÖK

A repülőjegyet már januárban megvásároltam, amint volt rá lehetőségem. Visszatekintve lehet őrültségnek nevezni, de úgy éreztem egész egyszerűen ott kell lennem az utolsó fordulóban a városban. Naiv vagyok, szörnyen naiv, és álmodozó típus. A fejemben annak a lehetősége élt, hogy valami csodálatos fog történni velünk, és ha lemaradnék róla, egész életemben bánnám. A hetek és hónapok teltek, az út közeledett, a csapat pedig az elszórakozott előny ellenére is tartotta a lépést a Cityvel. Nem mintha nekünk nem lettek volna kiélezett mérkőzéseink, mégis frusztráló volt látni, amint egyetlen gólokat szerezve gyűjtik be kínkeservesen a három pontokat Guardiola játékosai. „Nincs az az isten, hogy ne ikszeljenek legalább egyszer” – mondtam újra és újra, a fordulók pedig csökkentek, és hol néhány milliméter, hol egy bombagól repesztette az álmainkat apró szilánkokra. Majd jött a Barcelona elleni visszavágó, én pedig ismét a mennyekben éreztem magam, mert a csapatom mutatott egy olyan hőstettet, amit a mai napig nem tud senki sem igazán megmagyarázni, de nem is kell: az élet a képzeletbeli csodáknál is tud szebbet akkor, amikor egy Divock Origi, és Gini WIjnaldum duplával hazaküldjük a világ jelenlegi tagadhatatlanul egyik legjobb klubját. Önkívületi állapotban nyugtáztam, hogy bármi is történik a bajnokságban, lesz még egy meccsünk, mert ott vagyunk a Bajnokok Ligája döntőjében, és megyek, megyünk Madridba. A köznyelvben azonban vörös berkekben elterjedt a csodák hete kifejezés, amire a Tottenham produkciója még egyet rádobott, és a másik két angol klub is bejutott az Európa Liga döntőjébe. Miért ne történhetne még egy csoda? Miért ne lehetne pár hét alatt a pokolból a mennybe jutni? Létezik, hogy a Manchester City végül mégis elbukja a bajnoki címet?

Életemben először repültem egyedül, és bóklásztam a reptéren több mint egy órát a gépem indulásáig. Szerintem a repülésben van valami nagyszerű, a felszállást megelőzően úgy éreztem, mintha minden probléma, vagy annak vélt dolog ott maradna a kifutópályán. Fent pedig ismét minden békésnek és csendesnek tűnt, véleményem szerint a felhők takarója, és az égszínkéken pompázó égbolt az egyik legszebb dolog, amit láthatunk a természetben. Az úton az instant család című, egyébként kiváló film megtekintése közben repült az idő, és már ott is voltunk Liverpoolban. Egy éve olyan volt ide érkezni, mint egy kisgyereknek belépni Disney Land kapuin, míg most egy sokkal ismerősebb, és lágyabb érzés szállt meg: mint amikor hazaérkezik az ember, mintha ott lenne, ahol mindig is lenni akart volna. A reptéri Sparban maradt még két Liverpool Echo, benne nyolc oldalas melléklettel a hétközi csodát elemezve, ezeket el is hoztam az utókor számára, majd buszra ültem, és a központ felé vettem az irányt. Az addigra már szinte üressé vált, és besötétedett sétálóutcák környékén fülig érő szájjal arról próbáltam meggyőzni magam, ha a mennyország létezik, biztos a város egyes pontjairól mintázták.

Találkoztam Petivel, aki a kinti szállásomat biztosította, az este hátralevő részében pedig arról elmélkedtünk, vajon másnap milyen meccsre mehetnék. A közelben szimpatikus Play Off elődöntőt rendeztek a Tranmare Rovers stadionjában a League Oneba jutásért, és ugyan anyagi szempontból több mint kedvező helyzetben utaztam ki, a 20 fontos jegyárat nem tartottam teljesen meggyőzőnek ezért a programért. A kint létem alatt mégis eszembe jutott, hogy nem utolsó bakancslistás program, ha az ember azért utazik ki Angliába, hogy a lehető legtöbb futballklubot felfedezze, szimpátiától függetlenül. Elvégre, talán a klubjaink különböznek, de a szívünk a címer alatt ugyanazért a gyönyörű játékért dobban egyszerre, ütemre.

MÁSODIK FEJEZET - PÉNTEK

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor szerencsés vagy. Nagyon szerencsés. A pénteki napra nem terveztem semmi különöset, délben arra ébredtem, hogy a szomszédban valaki üvölteti a zenét. Az egyik pillanatban még Iron Maiden, aztán a Firminoról szóló szám, majd Bon Jovitól az It’s my life, és végül az Allez Allez Allez. Petitől várt egy üzenet messengeren, ha felébredtem írjak neki, van egy jó híre. Volt egy furcsa gondolatom, de először teljes mértékben azt hittem, hogy valami hecc áldozata vagyok, amikor mondta, szerzett két jegyet vasárnapra, és az egyiket megvehetem, ha gondolom. Ha gondolom. Feküdtem ott, és hitetlenkedve néztem magam elé: ilyen nincs, és mégis van. A sztori szerint a jegyeket Peti egyik kollégája nyerte, viszont ő történetesen Everton szurkoló, így hát felajánlotta őket neki. Széles mosollyal az arcomon indultam be a városba, ahol a központi részt igyekeztem felfedezni a lehetőségeimhez, és nyelvtudásomhoz mérten. Tavaly óta nyílt még egy hivatalos shop nem messze a másiktól, ami a többi kettővel ellentétben nem emeletes, és sokkal kisebb is. A hangulata ugyanakkor ennek is megvan, lényegében minden megtalálható, amire rá lehet írni, hogy Liverpool, vagy, hogy this means more.

Az utcai árusok elengedhetetlen kellékei továbbra is a városnak, jellemzően ugyanazzal a kínálattal. Ha létezik tökéletes vírus-marketing, akkor Mohamed Salah nem csak Egyiptomnak, de ennek is a királya lehetne. Az elődöntő visszavágóján viselt „Never Give Up” feliratú pólója gyakorlatilag néhány napon belül ellepte a várost, a győzelem egyfajta jelképéve avanzsálva magát. Ugyanilyen népszerűnek számítottak a jellemzően kétfajta mintázattal operáló, madridi döntőre készült pólók is, melyek büszkén hirdették: „We’re going to Madrid”. Mégis az utcán sétálva semmi jelét nem láttam igazán annak, hogy itt két nap múlva valami nagyon fontos esemény történik majd, pár meccsnapi sálat áruló standot kivéve. Mindenki tette a dolgát, elvétve lehetett turistákat is látni, de a város csendes volt. A nap sütött, majd pillanatok alatt vihar kerekedett, mintha az ország csak megkésett üdvözletét küldte volna: üdv Angliában! A vihar elvonult, és ismét a nap vette át a főszerepet, mi pedig a Lidl felé vettük az irányt délután, aminek az árai nagyjából teljesen megegyeznek az itthoniakkal, azzal az apró különbséggel, hogy kint háromszor annyit kereshetnek az emberek. A kedvencünk a 18 dobozos, 0,4L-es Carlsberg pakk volt, darabonként átszámítva - 400-as árfolyamon - 244 forintos áron.

HARMADIK FEJEZET – SZOMBAT

Szombaton délelőtt másztam le reggeliért, és vásároltam annyi cuccot hat fontért, ami bőségesen elég volt az ott tartózkodásom maradék idejére is. Peti egyszer csak a semmiből így szól a legnagyobb nyugalom közepén miután kijöttem a mosdóból: „kettő perced van felöltözni, és indulunk, itt a kocsi értünk. kettő perc, hallod?” – nem kérdeztem semmit, megtanultam már, ha ilyesmit mond, nem viccel. Így hát öltözni kezdtem. Két perc múlva már a kocsiban ültünk, előtte annyit tett hozzá még: „lehet behugyozol ha odaérünk, de lehet én is.” – tuti készül valamire, most már biztos. Megyünk valahova, ahol valaki ott lesz. Klopp? Henderson? Trent? Valaki más? Az Überes kérdezte hova megyünk pontosan, Peti meg mondta, hogy nem igazán beszélhet róla, mert meglepetés. Odaérve még mindig nem volt egyértelmű, mert csak egy hosszabb sor állt egy alagsori valami előtt, ami mint később kiderült egy előadóterem. Szóba elegyedtünk az egyik előttünk állóval, aki sikeresen kimondta a sztárvendég nevét, így a meglepetés oda lett. Ha nem ő, akkor az ott található képek árulták volna el az esemény fő attrakcióját. Nem a jelenlegi keretből volt ott valaki, hanem egy korábbi játékos: Jamie Carragher! A klub egyik legnagyobb legendája, az egyik Istanbuli hős, aki több mint 700 meccset játszott csakis nálunk. És valóban ott volt, nem csak a fényképei, egyszer csak kisétált, mi pedig egymásra néztünk Petivel valami ilyesmi tekintettel: „Baszki, itt van Jamie Carragher!” – zártkörű esemény lévén mindenkinek volt lehetősége közös fotóra, és autogramra is a megfelelő keretek között. Tavaly két méterre volt tőlem Luis Garcia, és szörnyen csalódott voltam, amiért elmaradt vele a kép, most pedig kárpótolt az élet. Hősömhöz odalépve csak ennyit tudtam kinyögni csillogó szemekkel: „Hey Jamie, nice to meet you!” – a vaku villant, a kép elkészült.

Tényleg hihetetlen volt az egész, mint egy olyan álom, amiből soha nem akarna felébredni az ember. Aztán kiszúrtam egy másik Jamiet is. Jamie Brewstert! Nem mond neked semmit ez a név? Mi van, ha azt mondom, hogy az elmúlt időszak összes nagyobb slágere hozzáköthető, és barokkos túlzással Liverpoolban a Beatles óta nem volt ilyen népszerű egyetlen zenész sem, mint ő? A srác lényegében azonnal megtölt egy több ezer fős helységet, ha elmegy valahova koncertezni, és nem csak az általa írt-játszott számok zseniálisak, de ahhoz is pontosan ért, hogyan kell felépíteni a koncertjeit. Távolról is egy szerény, közvetlen, kedves srácnak tűnik, nagyjából pont ilyen Trent Alexander-Arnoldhoz hasonlónak. A közös képre is örömmel volt vevő mindenkivel, még boldogabb voltam.

A rendezvény egy Carragher interjúval indult, nagyjából 15 percig tartott, én pedig magamtól egyetlen mondatot értettem az egykori védőnk által elmondottakból, kiváló ízelítőt kapva a híres liverpooli akcentusból. A mondat egyébként arról szólt, hogy szerinte a 2019-es naptári év legjobb Liverpool játékosa az isteni Gini Wijnaldum, illetve szó volt még a két éllovas hihetetlen csatájáról, és arról, amiben egy kicsit, vagy nem is kicsit mindenki hitt: ez csodák hete, bármi megtörténhet. Az interjút különböző egykori, jelenlegi játékosok által dedikált ereklyék jótékonysági licitje követte. Addig senkinek nem jutott eszébe közös fotót készíteni a kihelyezett FA Kupával, mi pedig forradalmat indítottunk, a kupasimogatás, fényképek készítése után sorra jutott eszébe az embereknek, amire mi csak ennyit mondtunk nevetve: szívesen.

Ezt követte egy exkluzív koncert Webstertől, aki az összes nagyobb slágert elénekelte, a köré gyűlő publikum legnagyobb örömére. Nagyon ritkán mosolygok úgy igazán őszintén, de a rendezvény végén nem lehetett lemosni a mosolyt az arcomról. Átvettük a közös képeket, és az otthonunkhoz indultunk. Stadion < otthon, hirdeti a felirat a falon, és valóban: az Anfieldre pillantva az ember úgy érzi, nem lehetne jobb helyen a világon. A klub hivatalos shopjában nagy a sürgésforgás, mindenki a jövő évi mezt tapogatja, Petivel Alberto Morenos sálat keresnénk, de nincs, így hát a Van Dijkos sem kell.

Kulturális tevékenységekbe kezdünk. A Sandonba indulunk, és hiába van Liverpool egyik legikonikusabb pubjáról szó, az árak még kinti mércével is teljes mértékben földhöz ragadtak. Gyalog indulunk haza, az Anfieldet környező utcák nettó Anglia érzést keltenek az emberben, a csendet szinte harapni lehet a délutáni órákban. Újabb vendéglátó egységbe térünk be, ahol egy szimpatikus tábla felhívja rá a figyelmünket: „Az alkohol talán nem oldja meg a problémáid, de sokkal jobb, mintha vizet innál!” – tetszik a kialakítása a helynek, a hangulata, jó itt megpihenni, mielőtt hazasétálnánk. Egy park felé vesszük az irányt, ami teljesen lenyűgöz. A ragyogó napsütésben pompázó zöld fű, az egymást körbeölelő fák, és a csak árnyékok játékának színpadot adó padok tökéletes összképet festenek, amit már csak az tesz tökéletesebbé, mikor meglátom a belváros látképét: gyönyörű.

Ha egyszer kint élek majd, szerintem megvan az egyik kedvenc helyem a városban. Lepakolunk fent, és belevetjük magunkat az éjszakába, értsd: egy kocsmában kötünk ki. A Wetherspoon egy érdekes hely, ahol órákat töltünk. Furcsa élmény úgy az éjszaka közepén egy szórakozóhelyben ülni, hogy tulajdonképpen egy olyan introvertált személyiségtípus épült ki bennem az elmúlt másfél évben, ami ha csak teheti, mindent egyedül csinál, legjobb esetben is csak a barátait beengedve a világába. Ennél a világnál talán már csak enni szeretek jobban, így egy tökéletes napot egy ínycsiklandó vacsorával kell lezárnom. A Freddy’s-be indulunk, amit leginkább a szegény ember KFC-jeként tudnék jellemezni azzal a különbséggel, hogy az itt árult csirkecomb mennyei finom, és tíz darabot adnak kb 1200 forintért. Az üzlet előtt megpillantunk egy szórólapot a buszmegálló üvegére ragasztva, amin valaki jegyeket keres a Bajnokok Ligája döntőjére a legjobb árat adva azokért. Aligha lehetett volna tökéletesebb a szombati nap, olyan élményekben volt részem, amikre az utazás előtt gondolni sem mertem – például láttam azt is, hogyan készítenek el egy olyan mezt, amin az egyik személyes hősöm, Jordan Henderson neve van rajta.