<-- facebook plugin -->
<-- facebook plugin end -->

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Isten veled, Daniel!

2019. június 21. 19:31 - Crouch_15

Képtelenség lenne azt mondani, hogy csalódást okoztál nekünk, mégis számomra van egy keserű szájíze a távozásodnak. Ahogy második hete gondolkodok rajta, mit is mondhatnék rólad, mindig ez ugrik be először. De ne siessünk ennyire előre, repüljünk kicsit vissza az időben.





Amikor idejöttél, a legtöbben nem tudtuk ki vagy. Egy srác a Chelseaből, aki ott nem kellett. Angol, fiatal gyerek, aki éppen csak 23. életévét tölti be. Tél volt, 2013 tele. Ekkoriban már nálunk játszott Luis Suárez, az ifjú Raheem Sterling, és a védelemben ott volt Martin Skrtel egy másik Daniellel párban. Az érem másik oldalán olyanok koptatták az Anfield szent gyepét, mint Stewart Downing, Charlie Adam, vagy épp a marokkói félisten, Oussamma Assaidi. Ha a keretünket akarnám jellemezni, akár azt is mondhatnám: nem túl jó, de nem is tragikus. Nem sokkal utánad csatlakozott hozzánk valami brazil loboncos hajú kölyök, még nálad is fiatalabban, alig a 20-at töltve. Philippe, asszem így hívták, már nem emlékszem rá pontosan.

 



Szóval megjöttél, és elkezdted ontani a gólokat, az első félszezonod úgy nézett ki a ligában, hogy: 14 meccs, 10 gól, öt gólpassz. Ez arra volt elég, hogy a hetedik helyen végezzünk az első szezonját nálunk taposó Brendannal. „Idő kell, és jók leszünk” – a jövő valóban fényesnek tűnt, noha elmondásotok alapján a pályán kívül nem ápoltatok baráti kapcsolatot, Luis és te a meccseken olyan kémiát mutattatok egymás mellett, amilyenre utoljára talán a Gerrard – Torres korszakban lettünk igazán figyelmesek. És ha már Torres. A kölyök Londonba igazolása után ínséges idők köszöntöttek be a góllövők posztján Liverpoolba, így pont szükségünk volt két ilyen fiatalemberre.

 



Jött a következő szezon. Senki nem beszélt nagyratörő tervekről, Mourinho nyilatkozata pedig egyenesen badarságnak tűnt, amikor a bajnoki cím egyik esélyeseként emlegetett minket. Akkor is, ha Sunderlandből érkezett Mignolet, Párizsból Sakho, vagy a spanyol bajnokságból Iago Aspas. Lutri igazolások, akik vagy-vagy alapon válhatnak be.  Aztán, valahogy az egész egy szenvedélyes, romantikus meneteléssé változott szép lassan, ami az épp frissen érkező Simon tizenegyesvédésével indult útjára. Hirtelen a Liverpool kezdte a legszebb futballt játszani Európában, és voltak olyan csapatok, akiket egész egyszerűen agyonvertünk. Az Arsenal elleni ötös alkalmával, egy barátommal voltunk otthon, és konkrétan üvöltöttünk az első 20 perc alatt. Egy bombaformában lévő Arsenalt semmisítettünk meg, a hátrányunk hat pont volt az éllovas Chelseavel szemben, a 25. fordulóban.

 

 

És hinni kezdtünk, hinni, hogy ez a mi évünk lehet. Jól jellemezte a csapat erejét, hogy soron következő ellenfeleinket, a Fulhamet, és a Swanseat is kínkeservesen vertük meg, ahol a szerencsénknek, és a szívünknek köszönhettük a három pontot. Majd jött a Manchester elleni meccs, ahol simán nyertünk 3-0-ra. Nem tudtuk mit várhatunk pontosan, de nem is volt fontos. Ott, és akkor csak a három pont számított. Egy zsidó mondás úgy tartja: „csak egészség legyen, a többit megvesszük valahogy” – a mi hitvallásunk az volt: „csak rúgjunk többet az ellenfélnél, a többit megoldjuk valahogy”. Kulcsszerepet vállaltál, vállaltatok uruguayi társaddal ebben. 29 meccs, 22 gól, 9 gólpassz – életed legjobb szezonja, karriered legcsodásabban ragyogó pillanata addig. Amikor pedig a heroikus küzdelemben a Manchester City gárdája felett is sikerült diadalmaskodni annak a loboncos hajú gyereknek a góljával, az emberek nem csak hittek, hanem ábrándozni is kezdtek.

 

 

Tudod ez volt az a pillanat, amikor képzeletben mindenki egy kicsit megragadta a serleget, és elképzelte, milyen lenne. A Chelsea jött, csak előtte még heroikus küzdelemben 3-2-re nyerünk idegenben a 17. Norwich ellen. Öt pont előnyünk volt velük szemben, míg a City előtt is vezettünk hárommal elméletben, ha csak egy unalmas gól nélküli meccset játszunk, szinte biztos bajnokok vagyunk. Kikaptunk, életünk egyik legfájóbb, ma is jól látható sebhelyét gyűjtöttük be, és ha őszinte akarok lenni, akkor nem csak a mi hitünk tört össze a rózsaszín felhők közül földbe csapódás következtében évekre, hanem a te karriered is kicst.

 


Gyakorlatilag a következő szezonban – 2014/15 - egyetlen percet sem játszottál a Bajnokok Ligája csoportkörében –leginkább - sérülés miatt, a helyettesítésedet egy bizonyos Mario Balotellinek kellett volna megoldania, miközben Luis is lelépett. Furcsa ezekre az időkre visszagondolni, mert mindössze négy éve volt az a Besiktas elleni meccs, ahol a törökök bele tudtak minket kergetni egy tizenegyespárbajba – nem azon az estén szerettem meg a döntő pillanatban tizenegyesét égi pályára állító Lovrent, maradjunk ennyiben. Szeptembertől – januárig a bajnokságban sem játszottál, és a végén is sérülés miatt hagytad ki az utolsó hónapot. A csapat még mindig kárpótolhatta volna a szurkolókat, de az FA, és Ligakupa döntő előtt is egy lépéssel hasaltunk el, előbbi – noha nem annyira, mint a bajnoki bukás – azért volt fájó, mert egy Aston Villa múlt felül minket, különösebb erőfeszítés nélkül, akiket aztán az Arsenal bucira vert legalább ennyire könnyedén. Mind ezalatt pedig hiába futottunk nagy hajrát, lemaradtunk a Bajnokok Ligája részvételről is. Steven Gerrard az utolsó meccsén nem az FA kupát emelte a magasba, hanem a Stoke City játékosait figyelte, amint egy 6-1-es győzelmet ünnepelnek a Liverpool felett. Ott, és akkor sokan azt mondhattuk nincs lejjebb.

 



Jürgen azonban pár hónappal később – 2015/16 - a kinevezését követően azt mondta hívőkké kell válnunk, kétkedőkből. Neked meg leginkább játékra alkalmasnak, a szezon első felében megint sérülés miatt nem láttunk a pályán néhány alkalomnál többször. „Mi van ezzel a gyerekkel?” – tettük fel a kérdést, és lélegeztünk fel, amikor tavasszal visszatértél, és a gólok egymás után érkeztek. „Daniel Sturridge visszatért! Újra a régi, rettegj Európa!” – mondtuk, és örvendeztünk az Aston Villa hatgólos kivégzésénél, mikor a gólszerzők listájára te magad is feliratkoztál. Három éve öldöklő csatát vívtunk a West Hammel és a Stoke Cityvel a 8. helyért, most ezeket a sorokat már úgy írom: Európa egyik legjobb csapata vagyunk, tele világklasszissal. Akkoriban viszont egy klasszisként visszatérő Daniel Sturridge is kellett ahhoz, hogy „annyi veszély, és oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem” ismét lehetőségünk legyen csúcsra érni egy európai kupában. A kispadról nézted végig, ahogy egyetlen góllal kikapunk a Villareal elleni elődöntő első meccsén, hogy aztán a visszavágón góllal, és gólpasszal perdülj táncra a világ legcsodásabb közönsége előtt. Azokból a csodás liverpooli kupaestekből remek teljesítményednek köszönhetően újabbal gazdagodtunk.

 

Frusztráló belegondolni abba, ami Baselben történt. Gólt lőttél, tomboltunk. Tipikus Sturridgeos gól, olyan egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Ha akkor létezik VAR, a spanyolok egy kiállítással legalább, míg mi két tizenegyessel vagyunk gazdagabbak még az első félidőben. Hittünk, már megint hittünk, a fene vigye el. És megint koppantunk. Mi voltunk a szimpatikus örök vesztesek, a csapat, amelyiknek nem jut más, mint a „megérdemelték volna” jelző, ami nagyjából annyira szánalmas, mint amikor egy nő azt mondja neked: maradjunk barátok. Igaz elégedetlenkedésre rátok nézve túl sok okunk nem volt: míg Brendannak csak a karakter jutott, Jürgennel néhány hónap alatt két kupadöntőbe is elverekedtük magunkat. Na és a Dortmund elleni fordítás? Daniel, baszki, hullottak a könnyeim és nem hittem el hiába éreztem még Reus gólja – 1-3 - után is. Ahhoz képest az ősi rivális kiejtése grundfoci volt. Te pedig visszatértél, a táncoló fiú újra régi önmaga volt. Sérüléseid ellenére 25 meccsen 13 gólt jegyeztél, két gólpasszal.

 



Mégis innentől kezdve - 2016/17 - elvesztettük azt a srácot, akiről hittük, visszatért. A Premier League kétharmadáig mindössze két gólt lőttél, és két gólpasszt adtál. A sérülések ugyan jelen voltak itt is, de sokkal több lehetőséged volt bizonyítani, ha más nem, hát a kispadon töltött percek előtt az edzéseken. A csapatban közben folyamatos változások mentek végbe. Az emberek már nem azon keseregtek hova lett Daniel Sturridge, vagy Luis Suárez. Új sztárok érkeztek, Bobby Firmino, Sadio Mané, feltűntek olyan ifjoncok, mint Trent Alexander-Arnold, Joe Gomez, a mester legnagyobb gondja pedig kapusposzton akadt. Kupát nem nyertünk ezúttal sem, sőt, döntőt se játszottunk, de történt valami olyasmi, amit mindenki kupagyőzelemként élt meg: a „Wenger Kupát” behúzva odaértünk a negyedik helyre, és indulhattunk a Bajnokok Ligájában. Több év után, megint.

 

 

2017-2018. Az év, amikor majdnem csodát csináltunk, már megint. Ezúttal egészséges voltál a csoportkör alatt végig. Sőt, a hat meccs alatt egy gól és két gólpassz is fűződött a nevedhez. A bajnokságban 9 meccsen léptél pályára, kettő gól, egy gólpassz. Akkoriban úgy tűnt, teljesen kiveszett minden belőled, amit egykoron szerettünk, a táncodra is már csak nosztalgikus emléképpként bólogattunk. Egyszerűen túl rapszodikus volt Basel óta, amit láttunk tőled, és nem igazán tudtuk eldönteni, van-e még visszaút számodra, lehetsz-e teljes értékű tagja a csapatnak akkor, amikor újabb aranyhalat fogtunk – csak látszólag – a semmiből. Mohamed Salah jött, látott, és fantasztikus teljesítményével végérvényesen jelezte: ez már a Jürgen Klopp féle Heavy Metal futball nyomatékosított változata, amiben egy olyan játékosnak, aki nincs ott teljes egészében az események központjában, nincs helye. A fejek évről évre hullottak körülötted, de te valahogy mindig kaptál egy újabb esélyt, hetente 120.000 fontot keresve. Újabb sérülés, amire már csak legyintettünk, és karriered legmélyebb pontja 2014 vége óta: kölcsönjáték a ködös Albionban. A szezonod, csak a formalitás kedvéért: 20 meccs, 3 gól, 3 gólpassz, 13-szor csereként pályára lépve. Nem tudom, ha Kijevben van egy akár csak 2016-os tavaszi Sturridgeunk, akkor Salah sérülését követően alakulhatott volna-e másképp a döntő. Hiányodban olyan emberektől kellett volna várnunk a csodát, mint Dominic Solanke, vagy Danny Ings a támadók közül.

 



Ekkor mindenki lemondott rólad. Ám Jürgen még mindig hitt benned, még mindig akart esélyt adni. Te pedig a hírek szerint keményen dolgoztál, ki tudja, talán az Oroszországban épp kiválóan teljesítő angol válogatott is adott némi motivációt. „Hiszik-e magyarok, több ez, mint feltámadás!” – mondta Koplárovics Béla gólja után Hajdú Pista anno, és én is így gondoltam arra, amit láttam tőled ebben az idényben az első pár meccsen. Gól a nyitányon a West Ham ellen. Erre még nem kapta fel senki túlzottan a fejét. A Bajnokok Ligája nyitányán azonban útjára indítottad ezt a csodás utazást, és a fejeseddel vezetést szereztünk az Európában kínos vergődését évről-évre eljátszó Sugar Daddy FC ellen.

 

 

A Ligakupában a Chelsea ellen kiestünk, de te már megint gól lőttél, kicsit hátra dőlve, ollózva, 2014-et idézve. Az azonban, amikor az összes vörös szemébe ismét könnyeket csaltál, az a három nappal későbbi gólod volt. Gólod? Rakétád! Mi volt az, te jó Isten… egész karriered legnagyobb gólja, ami után fogod magad, és kikocogsz flegma tekintettel a közönség elé, már megint, mintha ez ilyen mindennapos szitu lenne.



„Szedd ki bohóc!!!” – kiáltom széles vigyorral az arcomon Kepának, és teszem fel a kérdést: most akkor újra van egy Sturridgeunk? Mármint, AZ a Daniel Sturridge? Nos… nem, nem volt. Két gólpassz, ennyit mutattál a maradék időben. Akkor, amikor mindenki más fantasztikus volt, és a középpályán ölni tudtak volna az emberek a játékpercekért. Tudom, te nem középpályás vagy, épp ezért mondom.

 



Így az írás végére érve rá is térnék, mi az, ami zavar veled kapcsolatban. Tudod, volt idén egy srác, aki megmutatta, hogy lehet maximális alázattal, és szenvedéllyel hőssé válni. Ez a srác a te posztodon játszik, és még azelőtt a legendás meccs előtt is szimpatikusan legyintettünk rá. De ő a háttérben pokoli keményen dolgozott. Majd kiment a pályára, és valami olyasmit csinált, ami miatt egész hátralevő életében imádni fogjuk. Divock Origi – tudom, szubjektív - semmivel sem jobb játékos nálad, szerintem. Idén viszont bármikor kapott lehetőséget azt láttad rajta, hogy ő nagyon akar. Nem mindig tud, de feszegeti annak a határát, amikor egyszer csak a kemény munka eredményekkel párosul. Az Everton elleni gólját lehet akár az élet ajándékának is nevezni, de lehet, hogy előtte hónapokig dolgozott ezért. A Watfordnak lőtt gólja újabb bizonyíték volt. Ami pedig a Barca ellen és döntőben történt, az egy szerződéshosszabbítást is jelentett egyben szerintem. Egész végig azon gondolkodtam, hogy benned ennél nagyjából kétszer ennyi van. Onthatnád a gólokat, de minimum arra, amit ő csinált, biztosan képes lennél, még mindig. Te valahol azonban ezt elengedted látszólag, és már nem volt annyira fontos. Pedig Daniel, az a Chelsea elleni rakéta mindannyiunkban reményt keltett, és egyben azt is mutatta mekkora potenciál van még mindig benned. A mai Liverpoolban azonban az, amit láttunk tőled, már kevés. Valahol mindannyiunknak fáj egy kicsit a búcsú, a leveledből sugárzik az elmúlt hat év összes érzelme, mély és csodás pillanata.

 

1552bc4c-612b-47c9-8642-40f112c2e89b.jpg



Mégis, a számok önmagukért beszélnek. 160 meccsen szerepeltél nálunk, 68 gólt lőttél, és 26 gólpasszt adtál. Ez azt jelenti, hogy a meccsek több, mint felében szerepet vállaltál a gólokban. Rodgers alatt ez a mutató 70 meccs, 43 gól, 16 assziszt. Bárhogyan is alakult a karriered, volt benne egy időszak, amikor a világ legjobb támadói között emlegettek egy másik fiatalemberrel karöltve, és akivel ha csak egy kicsit is szerencsésebben, vagy jobban alakulnak a dolgok, megkoronázzátok az idényeteket. A Bajnokok Ligája döntőjében nem léptél pályára, de a csúcsra te is felértél, veled indult minden. Fejesed védhetetlenül repült a hálóba. Köszönjük a győztes gólokat, a felejthetetlen pillanatokat, és mindazt, amit kaptunk tőled. Az Anfield közönsége örökre a szívébe zárt.

Isten veled, Daniel.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hunfieldroad.blog.hu/api/trackback/id/tr114905600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Magna cum laudeTigeri másztesz digrii 2019.06.22. 14:40:39

Mondom ,ezek suarezzel és sterlinggel nagyon jó hármast alakítottak.
Rég hallottam róla,talán nem is tudtam,hogy itt van/volt még.