Új rovat indul a Hunfield Roadon, hiszen nálunk továbbra sem áll meg az élet, a célunk folyamatosan olvasnivalóval jelentkezni számotokra, és szórakoztatni titeket. A meccsek nekünk is hiányoznak, hiszen mostanra már vélhetően ismét mi lennénk a legboldogabb szurkolók a bolygón, Henderson meg messzi földön híres toporgását fejleszthette volna tökélyre angol földön, bezsebelve ezzel a szezon harmadik trófeáját. Ehelyett azonban a futball lélegeztető gépen, a világot egy gyilkos kor sanyargatja, mi nekünk pedig utolsó emlékünk a kép, amin európai duplázásunkról szőtt álmainkat a csontig hatoló valóság szakítja szét.

Mégis, azóta immáron eltelt közel egy hónap, valahogy mindenki igyekezett berendezkedni a lakásában, és az akkor még égetően ható fájdalom is enyhülhetett. A szerkesztőségben ennek megfelelően indítjuk útjára a Kukkert, amivel hétről hétre vesézünk ki írásos formában egy-egy témát. Mivel mással kezdhetnénk, mint a kérdéssel, ami karantén alá helyezi a legismertebb közhelyek egyikét: ne sírj, mert vége lett, mosolyogj,  mert megtörtént.

Tomi:

Lassan egy hónap telt el a BL kiesést követően, ami akkor nagyon fájt, de így ennyi idő elteltével már nem számít. Ez pedig különösen igaz annak fényében, hogy nem csak BL nincs, hanem egyáltalán semmilyen sportesemény sem.

A kiesés azért volt fájdalmas, mert az odavágón rém gyengén játszott a csapat, míg a visszavágón remekeltek a fiúk, és ha nincs Oblak nagy napja akkor már a rendes játékidőben meglett volna a továbbjutás és nem lenne miről beszélni. De a fociban nincs ha így sajnos a hosszabbításba torkolló meccsen Adrián gondoskodott arról, hogy legyen min morogni. Számomra egyértelműen a spanyol kapus volt a „főgonosz”, mert pár pillanat alatt tette semmisé azt, amit a mellette lévő tíz elért. Ugyanakkor mielőtt minden maradék haragomat rá hárítanám Adriánra arról sem szabad megfeledkezni, hogy a szezon elején, amikor Alisson hiányzott mennyi fontos védést mutatott be, amivel sok pontot szereztünk.

Összességében egy kis csalódottság van bennem a kiesés miatt, mert biztos vagyok benne, hogy ismét döntőt játszhattunk volna. Számomra azonban ami a lényeg jelenleg, hogy minél hamarabb tegyen az FA pontot az angol bajnokság befejezésére, találjanak valami módot arra, hogy a szezon törlése helyett, hogyan érjen véget a bajnokság, és végre 30 év után újra Liverpoolban lehessen a bajnoki trófea.

Ákos:

Így pár héttel az Atletico elleni kudarc után elég jól leülepedtek az érzéseim. Nyilván ebben az is sokat segített, hogy az elmúlt hetekben szinte megszűnt minden ami a focival kapcsolatos világszerte.

Bár nem örülök a helyzetnek, mégis úgy vagyok vele, hogy nyáron egy dologra gondoltam csak: legyen meg a bajnokság, azon kívül felőlem elsőként eshetünk ki mindenhonnan, de most már meg kell csinálnunk!

A meccs alatt persze nem így gondoltam, minden eladott labdánál anyáztam, pláne a bekapott potya gólok után, de másnap mintha semmi nem történt volna. Lenyugodtam, átgondoltam a helyzetet, és így belegondolva az idén eddig megszerzett 2,5 trófea nyújt némi vigaszt az elmaradt címvédéssel kapcsolatban.

Gellért:

A véleményemet már leírtam egy posztba, amiben párhuzamba állítottam a Sevilla elleni EL döntőt, a Real elleni BL döntőt és az Atleti elleni visszavágót.

Azt láttam, hogy ugye az EL és BL vereség után is kitűztünk egy célt és elértük azt.(Első esetben ugye a BL hely elérése, a másiknál, hogy a bajnokság vagy BL győzelem és egy topcsapat szintjére érni.)

Szerintem most a cél nagyjából az lehet, hogy Anglia és Európa topcsapatai közt maradjunk fiatalítással és stabilizáljuk a helyünket talán nem az a cél, hogy 5 éven át 5 bajnoki cím legyen, de gondolom szeretnének minden évben versenyben lenni a bajnokságért és a BL-ért.

Ati:

A kiesés az Atletico ellen, nem lepett meg.Nyilván, győzelmet reméltem, de mint már elmondtam az ORG-ban, a Matracosok ellen nem szégyen kiesni. Ám ahogy ez a kiesés megtörtént. Egyrészt, kár tagadni, hogy egy általam kedvelt személy hibájából estünk ki (Adrian), másrészt véleményem szerint nem érdemeltünk kiesést. Kis túlzással a Madridi első 4 percen kívül domináltuk a párharcot. De már volt időm lenyugodni. Nem szeretném ráhúzni Adriánra az egészet, de atkán fogalmazhatunk úgy , hogy kibújt a szög a zsákból. Gondoljunk csak vissza a meccsekre, melyeken Adrián védett. Többször voltunk centikre, akár milliméterekre a hibától.  Emlékezhetünk, hogy ez előtt két alkalommal már nem a mi javunkra volt az az 1-2 cm. (Soton, Chelsea) Összességében, Adriant egy jó kapusnak tartom, de nem Liverpool szint. Akárcsak Karius. Összegzésként, azt tudom mondani, hogy egy nagyon jó Atletico ellen, emelt fővel eshettünk ki a Bajnokok Ligájából.

Joci:

- Furcsa dolog a futball, mert akár az élet, akár úgy tekintünk rá, mint maga az élet, de mindig tud valami újat tanítani, amit esetleg még nem tudtunk, vagy korábban nem tanultunk meg eléggé.

Kérdezzük csak meg a Barcelona játékosait a Roma, majd ezt követően az ellenünk lejátszott mérkőzésekről, vagy Olaszországban a Juventus csapatát a hőn áhított BL győzelem kapcsán. Szó se róla, hogy bántani szeretném a két csapat szurkolóit, inkább csak a leckék miatt jutottak ők az eszembe.

Tapasztaltabbak, többet láttak, többet örülhettek, és mégis az élet, amit ahogy mondtam szubjektív alapon akár a futball szinonimájaként is falra festhetnénk, tanítja őket ismétlődő leckékre.

Mi, Liverpool szurkolók egy nagyon elit társaság tagja lettünk, amibe a topbajnokságok állandó jellegű bajnokjelöltjeit tehetjük, mégsem túl régóta.

Így aztán minden nagyon új, a csapatnak pedig folyamatosan alkalmazkodnia kell ezekhez a helyzetekhez, amik egészen eddig a pillanatig fantasztikus eredményekben mutatkoztak meg.

Igen, zokogtam Kijev főterén, és az utolsó bajnoki fordulót követően is ott ült a könny a szememben, ahogy a lelátóról a játékosokat figyeltem a családjaikkal, de ezek igenis csodás eredmények voltak, egy út része, aminek végül a gyümölcse egy Bajnokok Ligája győzelem lett, amit további két kupa követett.

Valljuk be, kicsit jól laktunk, és ha mindez nem lett volna elég, a Watford elleni vereségig nem is igazán gondolkodtunk azon, hogy ennek bármi rossz lehet a vége, és még a nyolcad döntő első meccséig sem.

Nekem mindig azt mondták kamaszként, hogy álomvilágban élek, és jó lenne, ha végre felébrednék, de ahogy a való életben az álmaim terén, – mint amilyen maga a Hunfield Road nevű szerelemgyermekünk is – úgy sok társammal együtt a csapat sem igazán akart felébredni, csak élvezni az utat. Aztán egyszer csak csörgött az óra, és hiába sikerült párszor a szundi gombot lenyomni, és elbújni a paplan alá, végül jött az az idegenbeli meccs, és kissé fanyar, mégis széles mosollyal az arcunkon nyugtáztuk a másikat figyelve: - ez egy jó móka, igazi férfimunka volt.

Valami ilyesmit gondolok a Bajnokok Ligája búcsú kapcsán is. A lefújást követően én írtam a meccsvégi posztot, és mint minden más dolgot, ami az elmúlt tíz évben az életemben történt, úgy ezt is vállalom. Össze tudtam volna törni mindent a szobámban, és ordítani, amikor lefújták a meccset, és nagyjából két órára volt szükségem ahhoz, hogy kitisztuljon a fejem, felnevessek, és azt mondjam: bármi is történt ma este, a Premier League mezőnyét tokkal, vonóval együtt megcsináltuk idén, és két győzelemre vagyunk egy a klub számára 30 éve álmodott sikertől.

Fájt Kijev, de jött Madrid, és fájt a múlt szezon minden egyes jogtalan, vagy jogosan elbukott egyetlen apró pontja, amin a végső siker múlt, de most itt az idei szezon, amin a megnyert meccsek száma épp akkora csoda és felfoghatatlan, mint a Barca elleni fordítás.

Hibázott Adrián? Kétségtelen.

Kihagytunk nagy helyzeteket? Vitathatatlan.

Mégis, van itt két nagyon fontos dolog, amit egyetlen Liverpool szurkolónak sem szabad elfelejtenie.

Az első, hogy a futballtörténelem egyik legfantasztikusabb személyisége és edzője dolgozik nálunk, aki miatt jobban irigyek ránk a riválisok szurkolói, mintha lenne egy Messink, vagy Ronaldonk. Mondjuk, amúgy van egy Divock Origink, meg James Milnerünk, szóval kinek kell Messi, vagy Ronaldo.

A másik pedig, hogy amikor egy Liverpool játékos azt mondja, hogy jövőre visszatérünk, akkor hangos kacaj helyett immáron néma aggodalom a válasz az ellenfelektől.

Szóval mit is mondhatnék? Áh, igen.

We go again!