Kapitányunk az örökké emlékezetes tavalyi bajnokok ligája győzelmünk évfordulójának apropóján a klub hivatalos honlapjának adott interjújában eleveníti fel azt a bizonyos, mindannyiunk számára libabőrt okozó madridi éjszakát, a sikerig vezető út kihívásait és viszontagságait, elemzi a pályán történteket és természetesen részletesen számol be arról, hogy milyen volt belülről megélni a mérkőzés utáni mámoros ünneplést.

Riporter: Egy évvel a 2019-es BL döntő után lépjünk egyel visszább  és beszéljünk először a Barcelona elleni párharcon történtekre. Hogyan voltatok képesek egy ennyire őrült csörte után higgadtan és fókuszáltan készülni a döntőre?

JH: Nyilvánvalóan jól sikerült bajnoki szezonon voltunk túl, tudtuk, hogy egy 97 pontos szezon fantasztikus teljesítménynek számít, ám mivel sajnos ez végül mégis kevés volt az üdvösséghez, így érthetően nem volt könnyű a csapatnak megemésztenie a kudarcot.

Ugyanakkor én már akkor tudtam, hogy különös módon ez a dac lesz az, ami majd segíteni fog nekünk a madridi döntőben, hogy biztosra menjünk, ezúttal semmi sem gátolhat meg minket abban, hogy diadalmasan kerüljünk ki a párharcból.

David Ramos/Getty Images

Riporter: Hogyan tudnád összehasonlítani a tavalyi madridi, és az azt megelőző évi kijevi döntőt megelőző felkészülést és ráhangolódást?

JH: A tavalyi annyiban mindenképp különbözött, hogy jóval több idő telt el az utolsó bajnoki mérkőzésünk és a döntő között. Szerintem  a menedzserünk és a szakmai stáb remekül állította össze a felkészülési tervet a mérkőzést megelőző három hétre, így amikor eljött a nagy nap, mindannyian remek fizikai és mentális állapotban éreztük magunkat. Azt gondolom, hogy ez aztán meg is mutatkozott magán a mérkőzésen is.

Riporter: Személy szerint te milyen útravalót vittél magaddal a kudarcos kijevi döntőről, amit hasznosítani tudtál a madridi mérkőzésre való felkészülés során, hogy ott majd minden jobban sikerüljön?

JH: Szerintem felbecsülhetetlen önmagában a tapasztalat, amit egy BL döntőben való szereplés jelent, főleg úgy, hogy a csapat gerince már akkor is itt volt és közösen élte át a kudarcot.

Önmagában az élmény, hogy már tudod mit érzel a mérkőzés előtt és hogy a meccs közben hogyan reagálsz bizonyos dolgokra egy ennyire felfokozott hangulatban.

Másodjára már sokkal könnyebb volt megélni ezeket a pillanatokat. Szerencsére végül sikerült is végrehajtani amit elterveztünk és remek eredményt értünk el ezen a különleges estén.

Riporter: Mégis mi volt a legfontosabb tanulsága a kijevi kudarcnak, mi volt az a tényező, ami miatt felkészültebb csapatként várhattátok az újabb döntőt?

JH: Erre megint csak azt tudom mondani, hogy a puszta tapasztalat. Én már az első alkalommal is azt éreztem hogy minden esélyünk megvan, hogy megnyerjük a meccset és elhódítsuk a trófeát, magabiztosnak és jól felkészültnek éreztem a csapatot. Aztán persze rájössz, hogy nem mindig azt kapod az élettől a fociban, ami szerinted a teljesítményed alapján járna.

De ebből tanulnod kell, hogy legközelebb még jobb legyél és szerintem a kijevi kudarc során átélt élmények segítettek is minket – a pályán és azon kívül is – abban, hogy már aztán Madridban érettebben érkezhessünk a döntőre.

Andrew Powell/Liverpool FC via Getty Images

Riporter: Az imént említetted, hogy a nüánszokon elúszó bajnoki cím utáni dac mekkora extra motivációt jelentett a tavalyi BL döntő előtt, de mennyire tudtatok hasonlóképpen táplálkozni a 2018-as döntőn átéltekből?

JH: Az is egy fontos tényező volt. És nem csak az az egy elveszített döntő, hanem az összes többi az azt megelőző évekből, ahol szintén hajszál híján úszott el a dicsőség, mint a 2016-os Ligakupa döntő vagy az EL döntő. Minden ilyen kudarc után tanul valamit az ember és egyre éhesebbé válik, hogy kijavítsa a hibákat. Azt gondolom, hogy minden egyes közösen átélt kudarc végül pozitívan hatott a csapatra és meg tudtunk utána újulni. Tudtuk, hogy csak arra kell fókuszálnunk, hogy tegyük a dolgunkat és akkor előbb vagy utóbb a siker sem fog elmaradni. Szerencsére végül így is történt.

Riporter: Három hét felfokozott készülődés után milyen érzés volt kivezetni a csapatot a Wanda Metropolitano stadion gyepére?

JH: Ilyenkor hatalmas a drukk és rengeteg az adrenalin az ember szervezetében. A meccset megelőző három hétben nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak erre a pillanatra. Sokáig valószínűleg ez volt az első gondolat, ami az eszembe villant ébredés után és az utolsó elalvás előtt. A legfontosabb, hogy mindezt hogyan tudod a javadra fordítani a pályán, kontrollálva az érzéseidet, hogy a legjobb döntéseket tudd hozni a meccs közben. Azt gondolom, hogy ez végül sikerült is a csapatnak és még egyszer hangsúlyozom, hogy ebben a korábban megvívott döntők során átéltek sokat segítettek.

Riporter: Hogyan tudjátok ilyenkor a sok felgyűlt drukkot a javatokra fordítani a pályán?

JH: Amikor már ott vagy a gyepen, akár már csak a bemelegítéskor is, olyankor már minden sokkal egyszerűbb. ilyenkor nincs más dolgot mint fókuszálni, hogy mi lesz a dolgod a pályán. A meccset megelőző felhajtást viszont számomra már sokkal nehezebb volt megélni, az a három hét várakozás nagyon hosszú olyankor, amikor semmi másra nem gondolsz, csak hogy végre ott lehess a pályán és játszhass. Végül sikeresen tudtuk ezt menedzselni és remek eredményt értünk el.

Paweł Kopczyński/Reuters

Riporter: Természetesen ne menjünk el amellett, hogy milyen álomszerűen kezdődött számotokra a mérkőzés. Mi játszódik le ilyenkor a fejedben, amikor a csapatod az első percben büntetőhöz jut?

JH: El vagy ragadtatva! Arra gondolsz, hogy be kell mennie a büntetőnek, mert az első gól mindennél fontosabb. Egy meccsen az első gól után általában mindkét csapat átértékeli a saját taktikáját és én azt gondolom, hogy jól reagáltunk a helyzetre. Természetesen megértem, hogy sokak számára úgy tűnhet, hogy a döntőben a játékunk minősége elmaradt a korábban látott teljesítményünkétől, de visszanézve és elemezve is a meccset azt tudom mondani, hogy a meccs hátralévő részében érett játékot mutattunk be, jól védekeztünk és azt tettük, amit tennünk kellett, hogy meg tudjuk őrizni az előnyünket.

Riporter: Nagyon sokáig 1-0-ra vezettettek, végig biztos voltál benne, hogy meg tudjátok őrizni az előnyt vagy azért ott motoszkált a fejedben az, hogy azért az egy gólos előny az nagyon vékony?

JH: Való igaz, az 1-0 veszélyes eredmény, mert elég egyetlen hiba, vagy egyetlen varázslatos megmozdulás az ellenfél valamelyik játékosától és már is minden kezdődik elölről. Ez a veszély mindig benne van, de ezzel együtt szerintem megfelelően kontrolláltuk a játékot védekezési szempontból. Tudom, hogy tőlünk általában a látványos előre játékot és sok kidolgozott helyzetet szoktak meg az emberek, de szerintem a védekezőmunkánk kifejezetten erős volt azon az estén. Amellett persze, hogy sokat védekeztünk, szerintem a meccs jelentős periódusaiban még így uralni tudtuk a játékot. Az ellenfél nagyon nehezen tudott a védelmi vonalaink mögé jutni és tudtam, hogy ha még elöl is egy-két helyzetet sikerül kialakítani, akkor pedig jönni fog a következő gól is.

Riporter: És aztán valóban jött is a második Origi góljával. Mit éreztél amikor rezdült a háló? 

JH: Hihetetlenül fontos gól volt, hihetetlenül fontos pillanatban. amivel természetesen mi is némi levegővételhez is jutottunk és egyben talán a Spurs is meg inkább megroppant. Mi pedig ilyenkor már nem tudtunk másra gondolni, mint hogy adjunk ki magunkból mindent, védekezzünk le minden kapunk felé szálló labdát, amikor pedig megszerezzük azt, dugjuk el ameddig le nem pörög az óra.

Laurence Griffiths/Getty Images

Riporter: Mit éltél át amikor végre eljött a megváltó hármas sípszó?

JH: Egyszerre minden érzelem átfutott rajtam, amit csak el tudsz képzelni: öröm, megkönnyebbülés, boldogság. A felharsanó sípszót hallani életem legkülönlegesebb pillanata volt, tudni, hogy mindaz a rengeteg kemény munka amit mindannyian beletettünk és az a sok minden, amit közösen átéltünk az elmúlt években, nem volt hiába. Most már megnyertük, most már nem veheti el tőlünk senki. Magasba emelni a világ legcsodálatosabb kupájának egyikét, amit csak egy labdarúgó megnyerhet…ez volt minden amiről álmodtam… vagy még annál is több.

Riporter: Tudnád hasonlítani ezt az érzést bármihez, amit korábban tapasztaltál az életben vagy ez egy teljesen újszerű élmény volt?

JH: Az utóbbi, az az extázis semmihez sem hasonlítható. Nehéz lenne pontosan leírnom, hogy mit éltem át akkor, de az biztos, hogy az volt a legjobb érzés, amit valaha tapasztaltam. Persze lehet hogy most sokan összehúzzák a szemöldöküket erre, hogy akkor mit éreztem például a gyerekeim születésekor, ami persze a maga nemében szintén egy egészen különleges pillanat volt, de egy sportoló számára, akit minden nap hajt versenyszellem ez teljesen másfajta boldogság. Ez egy olyan pillanat volt, amire örökké emlékezni fogok.

BPI/Rex/Shutterstock

Riporter: Volt rá terved előre, hogy ha úgy alakul, hogyan fogod magasba emelni a serleget?

JH: Persze, átfutott az agyamon, de nem volt rá kész forgatókönyv. Valójában az öltözőben ment is ezzel kapcsolatban a zrika, Robbo (Robertson, a szerk.) gyakran bohóckodott a topogós rákészülést imitálva. Ezért aztán amikor élesben kellett bizonyítanom úgy döntöttem, hogy tartozom azzal a fiúknak, hogy nem hagyom ki ezt a figurát. Ezen felül szemben is szerettem volna állni a srácokkal, hogy lássam mindannyijuk arcán a boldogságot, mielőtt magasba emelném a trófeát. Fontos volt nekem, hogy a szemükbe tudjak nézni közben, ahelyett hogy hátat fordítanék nekik.

Ez a figura aztán annyira bejött a srácoknak, hogy a Szuper Kupa és  Klub világbajnokság döntőjében már szinte el is várták tőlem.

Riporter: Hát az biztos, hogy mostanra már ikonikus mozdulatsorrá vált…

JH: Sok ember élvezte az biztos, főleg a fiatal srácok. Azóta sok videót láttam, ahol gyerekek utánozzák a gesztusomat, a topogással együtt. De még egyszer mondom, ilyesmit nem tervezi el az ember előre, a pillanat dönti el, hogy mit és hogyan fogsz csinálni.

Riporter: Van olyan pillanat, ami különösen mély nyomot hagyott benned a mérkőzés utáni ünneplés pillanatai közül?

JH: Számomra ez a pillanat egyértelműen az volt, amikor megpillantottam apukámat a partvonalnál. Sokáig ünnepeltünk a gyepen örömittasan és egyrészt persze nem akartam, hogy a pillanat véget érjen, de aztán mégis szívet melengető érzés volt üdvözölni őt a pálya szélén.

Liverpoolfc.com

Riporter: Kiszakadt benned akkor és ott minden feszültség, ami felgyűlt benned a meccs előtt és persze a tudat, hogy most be kell húzni, bármi áron?

JH: Igen. A futball mindig is rengeteget jelentett számomra és a családomnak is, és sok mindenen mentünk keresztül - a pályán és azon kívül is-  mire révbe értünk, az elvesztett döntőkön felül a magánéletben is. Mind a ketten tudtuk, hogy mennyit jelentett ez a siker a másiknak.

Ha visszatekintek, egészen a végső siker pillanatáig éreztem, hogy ez így van fent megírva és egyszerűen nem végződhet másként. Egészen különleges pillanatok voltak ezek.

Riporter: Mit jelentett számodra pontosan az, hogy édesapád - aki előtte annyi mindenen keresztül ment – most itt lehet veled Madridban és szemtanúja lehet, hogy a fia magasba emeli az egyik legnemesebb trófeát, ami labdarúgó valaha a kezében tarthat?

JH: Egészen különleges. Egyébként apukámon kívül itt volt anyukám és a feleségem is jelen volt, ami külön sokat jelentett számomra, de persze a legfontosabb az volt, hogy apa, azok után amin az elmúlt években keresztül ment, most itt velem lehet és átélheti velem a pillanatot, pláne hogy szinte azonnal megoszthattam vele a diadal perceit.

Riporter: Mostanra a meccsnapi anfieldi látképhez hozzá tartozik már az a Kop által kifeszített molinó, amely a trófea magasba emelésének pillanatát örökíti meg. Mit érzel ilyenkor a meccsek előtt, amikor felnézel és szembe találod magad vele?

JH: Ilyenkor különleges érzés mindig emlékeztetni magamat, hogy a klubtörténelem részévé váltam, bár az igazat megvallva ehhez sosem tud igazán hozzászokni az ember. Ezért aztán mindig próbálok belőle még több motivációt meríteni, hogy mindig a legtöbbet tegyem a csapatért, hogy még ennél is sikeresebbek lehessünk. De az ilyesfajta támogatásért sosem lehetsz elég hálás a szurkolóknak, ez az ami igazán különlegessé teszi a klubot.

Craig Mercer/MB Media/Getty Images

Riporter: Hogyan jellemeznéd a csapatot és a klubot jelen pillanatban? Különleges lehet egy ilyen nagyszerű dolog részesének lenni.

JH: Ez csak természetesen, ahogy korábban is mondtam, sose tudtam volna elképzelni, hogy bárki mással      együtt érjük el ezeket a sikereket. Rengeteg a kiváló játékos, aki a pályán kívül az öltözőben  is remek jellemvonásokkal rendelkezik, elképesztő, hogy milyen közel állunk egymáshoz és nem is csupán a játékosok, hanem a keret többi tagja is.

Egészen elképesztő szurkolóink vannak, az elmúlt években sikerült sokszor egész látványos játékot produkálnunk, közben keresztül mentünk igazán kemény és egészen elképesztő időszakokon is közösen, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen izgalmakat tartogat még a jövő a csapatnak.

Ami biztos, hogy mi továbbra is a maximumot fogjuk nyújtani és még tovább szeretnénk fejlődni.

Ha ehhez tudjuk magunkat tartani, akkor biztos, hogy további szép sikerek várnak még ránk.

Riporter: Utolsó kérdésként van-e bármi amit megtartottál szuvenírnek, ami a madridi döntőre emlékeztet otthon?

JH: Elég sok mindent félretettem arról az éjszakáról. A mezemet, amit hordtam, a csukámat, mindent. még a melegítőt is. Mindent fogtam és elzártam egy biztonságos helyre az örökkévalóságnak.

Ezen felül a csapatból mindenki kapott egy könyvet, amely az utunkat kíséri végig az elvesztett kijevi döntőtől egészen a megnyert madridiig, ezt mindannyiunk eltette emlékbe. Időnként jól esik elő venni, átlapozni és nézegetni benne a fotókat.