Több európai kupadöntőt megjárt sportfotósként nem szokatlan számomra, hogy világsztárok szaladnak vagy sétálnak el mellettem, így elég nehéz zavarba hozni. A múlt szombaton mégis olyan történt velem, hogy le kellett ülnöm hogy el ne ájuljak: a tini éveim hőse, az alfahím, a legenda, a példakép, a kapitány, az isztambuli hős… na de ne szaladjunk ennyire előre!

Egy március-eleji este a munkából hazaérve fogadott az üzenet amit a Liverpool Football Club küldött: Szeretettel várnak a legendák meccsére az Anfieldre fotózni. Aki ismer tudja, hogy általában mennyire szoros a napirendem, így hamar kizártam a repülés lehetőségét, viszont egy gyenge pillanatomban csak elkezdtem szervezni az utat.

Londonba csütörtök éjjel, éjfél előtt érkeztem ahol még 6 órányi buszút választott el Liverpooltól, ott ért a napkelte. Aki járt Liverpoolban az elmúlt években az tudja, hogy egy - a korábbi évtizedek iszonyatos szegénységét követően - hihetetlen ütemben fejlődő városról van szó aminél jelenleg egy várost sem látogatnak többen Nagy-Britanniában, Londont leszámítva. Az elmaradhatatlan bőséges reggeli után egy 2,5 órás, teljesen ingyenes túra következett amit mindenképpen ajánlanék minden városba látogatónak, az idegenvezető, Portia csodálatos volt. Nagyon informatív, de nem unalmas. Tökéletes dinamikájú volt amit még nagyon fáradt állapotomban sem untam meg. (ITT egy link a túrához) A nap többi részében már a pihenésé volt a főszerep, majd este elmentem megnézni a válogatott meccseket (bár ne tettem volna).

Portia és a térkép amin bejelölte a város kihagyhatatlan részeit

Másnap reggel gyalog indultam az Anfieldre, hiszen látni szerettem volna minél többet a város kevésbé puccos részeiből is és ezt csak sétálva lehet megtenni. A nagyjából egy órás - egy megállót magában foglaló - séta után mikor megérkeztem a stadionhoz egészen úgy tűnt mintha egy bajnoki meccsre készülne a kornyék. Az étkezdék, kocsmák tele emberekkel, az utcákat teljesen ellepték a portékáikat kínáló árusok. Én gyorsan bevetettem magam a klub szülőhelyének számító - és sokáig öltözőként használt -  Sandon Pubba ahol már hangoltak a helyiek.

A stadionba érve már teljesen magával ragadott a hangulat, majd mikor megláttam a csapatot már remegtem az örömtől. Rush áll McAllister és Luis Garcia között kicsit talán megilletődve, látszik rajta mennyit jelent neki ez a stadion. A bal oldalon Stevie és Jamie állnak a “zsinóron húzott” lövések királya, John Arne Riise mellett. Az apukatestű Fowler a gondnokkal beszél miközben McManaman a nézőtérre integet és a kicsit kelet-európai kamionsofőr külsejű Dudek a nadrágját köti. Dagger úgy néz ki, mintha el sem ment volna. Mellette a mindig tökéletes Xabi majd egy általam (már) nem ismert személy, aztán Kuyt, McAteer, James és a többiek. Nehéz lenne egy vörös-szívű srácnak jobb felhozatalt mutatni. Mondtam is magamnak a csapatkép után: “Ennyi, ha hazamegyek felakaszthatom a gépet, ennél jobb már nem lesz”.

A meccsről nem írnék sokat, nyilván sok volt a poén és nevetés és úgyis mindannyian többet láttatok belőle mint én a kamera keresőjén át. Beszélnenek helyettem a képek: ide kattintva megnézheted a galériát

Ami azonban a meccs után következett az mindent tudott überelni. Támadt hirtelen egy gondolatom arról, hogy mi lenne ha bemennék az egyébként általában fotósok által nem, csak ujságírók és riporterek által látogatott mixed-zoneba. Természetesen itt is sokkal barátságosabb volt mindenki mint egy “sima” meccsen, hisz sehol egy játékos- vagy UEFA-ellenőr. Először Luis Garcia és Carragher jött be, Riise és James is elsétált mellettem.

Ekkor már látva a baráti légkört és a RedMen TV-s srácok önfeledt szórakozását, letettem a táskám és a gépem, széthúztam a mellényt, majd a kabátom, és mit ad isten! Pont egy Isztambul 2005 mez volt alatta, a zsebében pedig egy filctoll!

Pár másodperccel később maga az atyaúristen, Steven Gerrard lépett be az ajtón és - bár igazi médiamunkás ilyet nem tesz (ma mégis inkább szurkoló volt mindenki) - kértem tőle egy aláírást. Odalépett, megfogta a tollat és aláírta az akkor már centrifuga módjára remegő mellemen kifeszített mezt. Itt elszakadt minden. Elfehéredtem és majdnem összeestem. Lehetőségem lett volna találkozni több legendával is, de mivel úgy éreztem magam mint egy tinilány akit épp a Back Street boys bármelyik (vagy inkább mindegyik) tagja csókolt szájon, nem tudtam. Na nem baj, majd a következő öregfiúk meccsen, én tuti jövök ismét!

Ui.: Ezt a csodálatos hétvég tetejére a hab az volt, hogy a tegnapi sorsoláson kihúzták a nevem, így hozzájutottam két jegyhez a kijevi döntőre. Most már csak be kell jutni, srácok!