Napfényes délután volt, és úgy alakult, hogy csak a meccs értesítéseit tudom nyomon követni. Úton voltam, a fülemben zene szólt, a kezemben a Kapitány könyve, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha egy kicsit is tudnék figyelni arra, amit olvasok. Már fél óra is eltelt, amikor még semmi. „Gyerünk már, csak egy gólt lőjünk!” – mormogtam magamban, ahogyan haladtunk az Örs Vezér Tere felé. Már épp a Fehér Úton haladtunk néhány méterre a végállomástól, amikor egyszer csak értesítést kaptam a telefonomon: „GÓL! Liverpool 1:0 Middlesbrough” – testemben szétáradt az adrenalin, a szenvedély, és a vágy keltette mámorító érzés, melynek tetejére egy zászló volt feltűzve, és vörös tintával annyi ráírva: Liverpool! Üvöltöttem volna, de mégiscsak egy buszon ültem, így hát rázni kezdtem az öklöm, mert tudtam: annyi veszély, és oly sok viszály után, fejünket büszkén felemelve sétálhatunk ismét a ragyogó égen át.

Amiről akkor még álmodtunk, ma valósággá érett. Egy év tele kalandokkal és szebbnél szebb pillanatokkal. Aki egykoron még megmosolyogta csapatunkat, ma elismerően bólint. Aki arról tanácskozott mi értelme volt egy Mohamed Szalah nevű fickót negyven millió euróért megvásárolni, most csodálattal figyeli a világ legjobb ballábas támadóját. Az ősszel még Klopp távozását támogatók ma egy csendes szoba sarkában ülnek némán a hit fontosságát tanulmányozva. Jelzők és tények, melyeknek felsorolását a meccs kezdetéig tudnánk folytatni, mégis a továbbiak helyett elég, ha csak annyit mondunk: „We’ve conquered all of Europe, We’re never gonna stop!”


A Kijevbe tartó út utolsó állomásához érkeztünk. Háromgólos előnyből várjuk a visszavágót a Róma ellen, és ne legyen kétségünk afelől, hogy a farkasok vért fognak inni a meccs előtt. Biztosak lehetünk abban is, hogy a szurkolók pokoli hangulatot fognak teremteni, és a tizenkettedik játékosként az utolsó pillanatig hajtják majd a katalánok ellen egyszerű futballistából lett hőseiket. Erről szól a futball, az ilyen mérkőzésekről, hasonló helyzetben ugyanígy tennénk, és foggal, körömmel ragaszkodnánk hozzá, hogy ha egy csoda sikerült egyszer, sikerülhet kétszer is.


Nekünk is megvan a csodánk. A miénket úgy hívják: Bajnokok Ligája győzelem. Tízmilliók ülnek ma este a képernyő elé vörös sálakkal a nyakukban, szívük fölött imádott klubunk címerével arra készülve, hogy a lefújás pillanatában ki-ki a maga módján elkönyvelje: megyünk Kijevbe. Tízmilliókat juttathat a mennybe 11 játékos a pályán, és vívhatják ki egy egész futballvilág elismerését. Tízmilliók szeretnének néhány órával, vagy akár egy nappal is előrébb lenni, és 11 év után újra valami grandiózus részévé válni.

Mit mondhatnék még? Napok óta jár a fejemben a meccs, és egy ideje úgy érzem, hogy ez az év rólunk szól. A támadóhármasunkról, Kloppról, a Coutinho nélküli parádéról, a csapategységről, a mindenkit lenyűgöző focinkról. Egy, csak egy lépés választ el minket attól, hogy esélyünk legyen mindezt megkoronázni, így hát csak annyit kérek: vigyetek el minket Kijevbe! A többit, majd ott kint megbeszéljük egy sör mellett.

Allez, Allez, Allez!