Akkor már a sokadik vitán voltunk túl, csak mi ketten, anya legtöbbször dolgozott. Én már alig vártam, hogy elköltözhessek otthonról, mert pontosan tudtam mennyivel könnyebb lenne mindenkinek az élete tőle. Gyűlöltem otthon lenni, mert sosem tudtam mikor veszi kezdetét egy olyan „beszélgetés”, aminek a célja lelkileg megerőszakolni a másikat, és a végén kilyukadni egy olyan mondathoz, ami nem is emlékszek hány alkalommal hangzott el kellően mély undorral nyakon öntve: „Egy utolsó szarházi kis geci vagy, belőled is pont ugyanolyan csöves senki lesz, mint apádból!”

Ukrajna, Kijev, 2018. május

Ha visszatekintek, sem tudom elmondani pontosan mi tartott életben akkor, mikor a legsötétebb óráim közepén voltam. Az álmaim? A barátaim hite? A sajátom egy kis reménnyel bódítva? Annyit tudtam, hogy nagyon meg akartam mutatni, hogy bármennyire keményen is próbálkoznak páran, sosem fogják tudni elvenni azt a szenvedélyt tőlem, amivel a számomra valóban fontos dolgokért küzdeni tudok. Ha manapság megkérdeznek róla mitől félek a legjobban, akkor általában azt válaszolom, amiről az előző bekezdésben is szó van. Látni „azokat” az embereket, amint cinikusan azt válaszolják: „Ugye-ugye, mi megmondtuk, hogy soha nem lesz semmi belőled.”

Hogy jön mindez ide? Gyerekkorom óta mindent, ami igazán jó az életemben, a futballnak köszönhetek. Hét év a pályán, öt a lelátón, majdnem három a sportrendezvények világában. Mindegyikben volt valami különleges, legalább egy dolog, amit el tudtam hozni, és elrakni abba a bizonyos hátizsákba. Aztán egy nap odamentem Vikhez az egyik rendezvényünk előtt és azt mondtam: „Van egy ötletem, de kellesz hozzá te is, nélküled nem lenne az igazi!”


Néhány hónap múlva már ott ültünk a Deákon az oldal utolsó simításait megbeszélni annak tudatában, hogy a rendezvények valószínűleg nem fognak továbbmenni, velünk legalábbis biztosan nem. Az elveink és a gondolkozásunk nem engedte, de ez egy másik történet, túl „Ramosos” ahhoz, hogy hosszabb sorokat generáljon a szükségesnél. Egyelőre. Így azt is tudtuk, hogy gyakorlatilag csak a saját oldalunkkal kell majd foglalkoznunk.

Izgatottak voltunk, emlékszem, amikor felébredtem első nap az indulást követően, valahol 46 környékén volt a követők száma. Örömömben majdnem kihajoltam az ablakon, hogy kikiabáljak: „Látják maguk is? Már negyvenhatan vagyunk! NEGYVENHATAN!!!” – az embernek nem mindig kellenek nagy dolgok a boldogsághoz, olykor elég csak látnia, ha működnek azok.

Elindultunk, minden reggel ott volt bennem a kíváncsiság érkezett-e új követő, és minden ilyen értesítésnél egy pillanatra én voltam a legvidámabb ember. 97, 123, 155, 201… és így tovább, növekedtünk, nőttünk. A szerkesztőség is szép lassan stabilizálódott, kialakultak az első állandó rovatok, azt hiszem erre szokták mondani: kezdtünk valahogy kinézni.


És hol tartunk most? Ezernél is több ember követ minket, egy kiváló csapatunk van, akik hétről hétre remek írásokkal szórakoztatnak benneteket, és folyamatosan azon dolgozunk, hogy ez ennél csak jobb legyen. Szerintem nem túlzok azzal, ha azt mondom, az ötleteink 30%-át sem valósítottuk még meg az első évben, aminek rendkívül egyszerű az oka. Számunkra fontos, hogy lépcsőzetesen haladjunk előre, ugyanakkor mindig tudjuk pontosan, hogy mit is szeretnénk legközelebb, vagy épp a következő egy évben.

Hamarosan ezekről is fog szó esni a facebook oldalunkon, addig is azonban mérhetetlenül hálásak vagyunk néhány olyannak, akik oroszlánrészt vállaltak abban, hogy nagyobb közösségekhez is eljuthassanak a posztjaink, vagy írásaink. Az oldal indulását követően kezdetben az OLSCH gondoskodott róla, hogy maroknyi, ám annál lelkesebb táborra tegyünk szert, nekik boldog 10. születésnapot kívánunk innen is. László Ágira (Kislány Nagy Foci) bármikor számíthattunk, ha segítségre vagy csak egy jó beszélgetésre volt szükségünk, ahogyan Földi Bence (Anfield Road Blog) is aktív szerepet vállalt a bázisunk növelésében, így ha eddig nem tettétek volna, bátran ajánljuk mindennapi olvasásra az ő felületüket is. Köszönettel tartozunk az index szerkesztőségének is, hiszen az I2-es felületnek hála egy év alatt több mint 50.000 ember járt már a blogunkon, legnépszerűbb írásaink pedig több ezres olvasottságot tudhatnak magukénak.

Végül, de nem utolsó sorban köszönjük nektek! Nektek, akik az első évben megadtátok a bizalmat számunkra, és velünk voltatok. Ez az egész pont nélkületek nem érne semmit, mi pedig nagyon bízunk benne, hogy a következő egy év még ennél is jobban sikerülhet, és ti nektek is tetszeni fog. Emlékeztek még az egyik mottónkra az első hónapokból? A mi fizetségünk a ti elégedettségetek!

Megyünk tovább, immáron ezredesként. Gyertek, tartsatok velünk!