Furcsa egy ilyen meccsről beszámolót írni, de kétségkívül érdekes kihívás. Nem vagyok se csalódott, se szomorú, sem dühös. Ugyanakkor teljesen más, mint a múltkori Ligakupa, leginkább olyan semmilyen. Pont a hatodik győzelem után gondolkodtam egy olyan íráson, aminek a címe az lett volna, hogy „Mostantól örökké győzni fogunk”?

A meccs első félidejéből túl sokat nem láttam technikai okokból kifolyólag, és több forrásból is úgy értesültem, hogy nem is maradtam le túl sokról. Felküldtünk egy jelen pillanatban legerősebbnek tartott kezdőt, aminek az egyik legfontosabb láncszeme még az elején kidőlt. Ezt például pont láttam, és valami ilyesmit mormogtam magamnak, ahogy Keitát rátették a hordágyra: „remek”. Alissonnak volt néhány védése, a Nápolyiaknak konkrét gólszerzési lehetősége, mi meg kerestük mit is szeretnénk.

A félidőben felhívták a figyelmem rá, hogy feltűnően nem csinálunk semmit, így a második játékrészre nem is támasztottam a srácok felé túl nagy elvárásokat. Azt mondtam, ha találunk egy gólt valahonnan az kiváló, de az egy pont sem katasztrófa. Számolgatni kezdtem, a hazaiak meg nyomni. A védelmünk pedig köszönte és megbirkózott a feladattal, a legnagyobb nyomás alatt sem roppantak meg. Elkezdtem egy másik szemüvegen keresztül figyelni a meccset, és a tizenhatosunk körül szálló labdák láttán azon morfondíroztam, vajon kibírhatjuk? Oké, nem akarunk focizni, de ezzel a játékkal mire megyünk végül?

Tudjátok, büszke voltam a srácokra, mert minden jel arra utalt, hogy a veszély elhárult, és már Fabinho is a pályán volt. Mondjuk, még így is szebben játszottunk egész idő alatt, mint a Manchester United ebben a szezonban bármelyik meccsén. A brazil behozatalánál már végképp csak a meccs végét vártam, amikor pedig Daniboy egy kósza labdát a budai kutyavásár mintájára a kapuba lőhetett volna ismét, először hibáztunk akkorát, amit a Napoli ki is használt. Olykor még Robertson is képes ilyesmire, emberből vagyunk, előfordul. Insigne mennybe ment, a lagymatag futball megbosszulta magát, nekünk pedig nem maradt más, csak egy héten belül a második vereség. A Napolinak gratulálunk, a visszavágón ennél kicsit nehezebb dolguk lesz.

Nézzétek el, ha az írás hangulata kissé melankolikus, legkevésbé sem akarom szidni a csapatot. Türelmes típus vagyok, így se Salahba, se senki másba nem állnék bele. Ha a gondolataim, és a többség gondolata helyes, akkor a meccs egy pontjától kezdve sokkal inkább akartunk nem veszíteni, mint nyerni. És miért? Mert habár sportemberekről beszélünk, egy dupla terheléses időszak végén járunk, ahol klasszis csapatokkal találkozunk, de minimum közvetlen riválisokkal. A srácok pedig fáradnak. Rosszindulatú pletykák szerint még Milner is.

Még a sorsolás előtt végeztünk egy szavazást, ahol a könnyebb és a halálcsoportról kérdeztünk titeket a face oldalon, és ha nem csal az emlékezetem elég szoros, megosztott volt a végeredmény végül. Valahol 52-48, 56-44-százalékos eloszlásban győzött a halálcsoportot kívánó emberek tábora. Nos, ennek ez az ára. Egy könnyebb csoportban ilyenkor akár pihenhetnek is a kulcsjátékosok. Egy Napoli, Carlo Ancellotti Napolija ellen nem igazán. A PSG elleni hazai meccs, és a visszavágó is a legmagasabb szintűek egyike volt, lesz, amit játszani fogunk idén. Szóval, lehet sztárcsapatokkal játszani, fejlődni, tanulni, csak abban benne van, hogy ilyen meccsek is összejönnek.

Hétvégén remek lenne ezt a sorozatot lezárni egy győzelemmel. Legalább olyan kemény meccsre számítok, mint a Chelsea ellen. Örök bizakodó vagyok, hiszek a csapatunkban. Ha ezek a vereségek azért születtek, hogy tanulhassunk belőlük, legyünk értük hálásak, és használjuk fel mindazt, amit feltudunk.