Néha vannak olyan meccsek, amikor abban a szerencsés helyzetben lehet a szurkoló, hogy tudja: ma este biztosan nyerni fog a csapata. Ha az évből egyetlen ilyen találkozót kellene választani az eddigiek során, akkor a Southampton ellen volt hasonló érzésem, és tegnap.
Előzetesen arról beszéltem, hogy több gólos győzelemre számítok, és egy szűk réteg kebelre ölelésére, akik a hétvégi találkozót követően fanyar keserűséggel sóvárogtak a mi kis támadófutballunkért. Lehet, hogy a visszavágón egy szorosabb meccset látunk, megkockáztatom ha csak a tegnapiakból indulunk ki pofára is eshetünk, mint a zsíros kenyér, azonban az Anfield Road az elmúlt húsz év során nem tudom volt-e hátborzongatóbb hely egy idegenbeli csapat számára, mint napjainkban.
Mielőtt különösebb pletykák kelhettek volna szárnyra, két meccs után ismét a csapatban kapott helyet Trent fiú, újra lehetőséghez jutott a svájci torpedónk, és debütált az a fiú a kezdőcsapatban, akivel kapcsolatban milliónyi vörös várta izgatottan, vajon mennyit sikerült tanulnia a játékunkról, önmagáról, a klubról az elmúlt hónapokban. Fabinho, a negyven milliós fű alatti vétel lépésről lépésre ismerkedik mindennel, ami Liverpool. Hendersontól csúnyán nézni tanul, Bobbytól a Liverpoolban található fogorvosokról, Salahtól arról, hogyan kell one season wondernek lenni. Az önmaguk kategóriájában nagyágyúnak számító játékosok mellett már csak az a kérdés, Shaqirivel egyetemben hogyan tudnak bekerülni a kezdőcsapatba minél többször. A középpályán dúló harcban senkinek nincs biztos helye, az egyetlen állandó dolog, hogy a "szimpatikus vesztes" bélyegéből gőzerővel kitörni készülő Jürgen Kloppra ki tudja a legnagyobb benyomást tenni a hétközi edzéseken. A támadótriónk ismét teljes létszámban tette tiszteletét a kezdő sípszóra a pályán, helyzetünk pedig azért volt különleges, mert még a legtürelmesebb szurkoló is jogosan tehette fel a kérdést: mikor tegyék le ismét a névjegyüket, ha nem ma este?
Az első 20 percből nem sokat láttam, nem könnyű az ember élete, amikor egy 20 éve is elégségesnek nevezhető technikát kérlel működésre azt látva, hogy Európa egyik legjobb csapata nem kerül képernyőre. Mire megtaláltam a működő streamem, épp Bobby pofozta a labdát a kapuba. Mielőtt a gondolatmenetem végére érhettem volna arra vonatkozólag, vajon szükség van-e itt második gólra, már meg is szereztük azt a félidő végén. Viszont tényleg, az ember érzése az volt, hogy a belgrádiak inkább turistának érkeztek, mintsem bravúrt végrehajtani, a labdát is csak nyomozták, mint Alberto Moreno a játékperceket 2018-ban. Volt nyolc lövésünk, négy kaput talált, kettő a kapuba, ezzel szemben ellenfelünk egyetlen dologban tudott fölénk nőni: kétszer annyit szabálytalankodtak.
Kellemes kis szerda esti futballmérkőzés volt ez, egyetlen nyitott kérdéssel: mennyi lesz a vége? Flegmának és önteltnek tűnhet a felvetés, de tessék szépen visszanézni a mögöttünk hagyott időszakra és átgondolni, megérdemeltünk-e már egy ilyen játékot, szurkolót és játékost tekintve egyaránt. Itt aztán nem kellett semmin idegeskedni, egyik támadás követte a másikat, mindenki szépe gyűjtögette az önbizalmi pontokat. Szerbiában talán nemzeti sport minél nagyobb hülyeséget csinálni és kellemetlen helyzetbe hozni a csapatodat, de hogy egy csapatkapitány miért tesz ütő mozdulatot az ellenfél torkára, azt még nekünk sem sikerült megfejtenünk. Salah mindenesetre köszönte szépen, és értékesítette a tizenegyest, amivel meglőtte az 50. gólját vörösben. Ha őszinték akarunk lenni, igazán nehéz a teljesítményére szavakat találni a visszafogottabb indulás ellenére is, amennyiben így folytatja nem csak olyan legendákat érhet utol, mint Robbie Fowler, vagy Luis Suarez, de akár a Mario Balotelli, Fabio Borini, Rickie Lambert trió valamely tagjához is felnőhet Charlie Adam mentorálásában. A kemény munka általában kifizetődik, és ez nem csak Egyiptom királyánál figyelhető meg, hanem annál a Xerdan Shaqirinél is, aki minden pályán töltött másodpercében érezteti az emberrel, hogy az összes ellene szóló észérv ellenére is érdemes volt szerződtetni, és elképesztően szeretne mindenkit lenyűgözni a neki bizalmat szavazók közül. Bizonyára kellő egóval megvan áldva a fiú, de ha van edző, aki ezt megfelelő pedagógiai eszközökkel a fejlődésének oltárán feláldozhatja, épp Klopp.
Fabinho egy külön fejezet. A fentebb taglalt tanulási folyamat mellett olyan pakkot vitt ki a pályára, amitől az összes statisztikai oldal a gatyájába csinált, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ebben a Chelsea elleni elbukott ligakupa meccs rengeteget segített neki. Ha játszunk egy ugyanolyan unalmas meccset, mint az eddigiek során, a bejegyzés címe talán "Fabinho, te állat!". Beni miatt nem vinném túlzásba a róla szóló részt, inkább csak gyermeki izgatottsággal figyelem beigazolódik-e a többség gyanúja, és tényleg ő lesz-e az új Robertsonunk.
Mané elpocsékolt egy tizenegyest, ami, ha mindenképp kell negatívumot említeni nekem nem tetszett, mert felvetette bennem egy kérdést, hogy ha ez a tizenegyes például a Nápoly ellen dönt a továbbjutásról legközelebb az Anfielden, amikor itthon játszunk, és valamiért nincs Salah, sem Milner a pályán, akkor is így lövi? Nem volt rossz tizenegyes, a fiú pedig nagyon élte a meccset, de ha egy kiélezett szituációban leszünk, és biztos láb kell, számíthatunk rá? A választ már csak azért sem sikerült erre megtalálnom, mert néhány perccel később korrigált, és gólt lőtt, én pedig jobbnak láttam elengedni a kérdést, túl szép este volt bármilyen idegeskedéshez.
A vége tehát 4-0 lett egy olyan meccsen, amit a kisöcsénkkel szoktunk Fifában játszani. Lehetett volna több, de így is kiváló. Csak a legfontosabbakat kiemelve: Fimino, Mané gólt lőtt, Salah duplázott. Robertson, Shaqiri, Sturridge gólpasszt adott. Alisson kiolvasta a Harry Potter és a bölcsek kövét, és ismét kapott gól nélküli meccset tudhat magáénak, ez pedig már a 7. volt idén a 12-ből. Van Dijk Gomeznek tartott coachingot Boss öltönyben, Klopp meg jótékonykodott és még Alberto Morenot is a pályára engedte a tisztes előny birtokában, hadd szaladjon a fiú egy kicsit. Alberto Moreno egyébként érdekes figura, mert soha nem elégedetlenkedik a médiában, az elmúlt években egyszer sem lehetett hallani, hogy visszaugatott volna Kloppnak, vagy durcás gyerekként nyomta volna a hisztit. Szerintem sosem fogom a szívembe zárni, mint ahogy tettem mondjuk Lovrennel és Hendersonnal, de mindenképp tiszteletet érdemel a benne dolgozó alázat a klub iránt.
Párizsban Mariska egalizált az utolsó pillanatban, így nem a Napoli, hanem mi vezetjük a csoportot, és van ismét a saját kezünkben a sorsunk. Ha a következő két meccsünket megnyerjük, az utolsó akár puszta formalitás is lehet. Mint fentebb jeleztem abszolút nem vehetjük félvárról a belgrádi túrát, mert ha valamiben világszínvonalú a klub, az pont a hangulata, a szellemisége, a szurkolói által képviselt fanatizmus. Senkinek ne legyen kétsége, hogy a pokol vár a fiainkra, és ha a Nápoly megbotlott, nekünk a lehető legnagyobb hőfokon égve kell teljesítenünk. Hétvégén Cardiff, és egy újabb kötelezően behúzandó meccs. A kérdés pedig már csak az, a védelmünket dolgoztatjuk meg jobban, vagy a támadóink szeretnék nyomatékosítani: a tegnapi meccs nem csak egy kósza fecske nyara volt.
