<-- facebook plugin -->
<-- facebook plugin end -->

Hunfield

Pressingre hívott fanatizmus

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

On tour Liverpool 2019 - II. rész - az álmaim szolgálatában

2019. június 09. 21:55 - Crouch_15

Amennyiben esetleg nem olvastad az első részt, ahol a meccsnapot megelőző eseményeket elevenítem fel, ide kattintva érheted el.


NEGYEDIK FEJEZET – VASÁRNAP


Matchday – eljött az igazság napja, a város pedig újabb csodára áhítozott. Senki sem arról beszélt, sikerül-e megverni az amúgy remek szezont hozó farkasokat, hanem a másik meccsről. A Brighton játékosaitól egyre-másra jöttek a nyilatkozatok, valahogy ők is részesei akartak lenni egy kicsit a történelmünknek, annak ellenére, hogy a bennmaradásuk már korábban biztossá vált. Egy csoda már sikerült aznap kora délután, mert találtunk szabad Übert. A következőt így vázoltam fel az oda úton: „A Manchester City a 93. percben, 0-0-s állásnál tizenegyeshez jut, de Matt Ryan hárítja azt, és a bíró hármat fúj a sípjába. Az Anfield felrobban a hangorkántól, az emberek tombolni kezdenek, miközben a mi meccsünkön könnyed, két-háromgólos előnyben vagyunk a lefújás előtt pár másodperccel” – nem tűnt nagyobb őrültségnek ilyeneken agyalni, mint a hétközi visszavágó előtt egy 4-0-s sikerben például. A stadionhoz érve fantasztikus látvány fogadott.

 

img_20190512_135622_1.jpg

 

A környező utcákon hömpölyögtek a szurkolók, több tízezren hangolódtak a meccsre. Átvesszük a jegyeinket, azok nem hátrány, ha nálunk vannak. Kígyózó sor a benzinkút, és a működő ATM-ek előtt, sarokról sarokra feltűnő árusok a városban is látott portékákkal, plusz helyenként pulóverekkel, az egyiken ennyi áll az ismert logóval, de Klopp arcképével: „Jürgenmeister” – és persze innen sem hiányozhatnak a Never Give Up-os pólók. Valaki egy babakocsiban tolja a kutyáját, akin Liverpool mez, és napszemüveg van, a járműhez vörös lobogó rögzítve, melyet a szél táncoltat. „Hát ilyen egy meccsnap Liverpoolban” – mondom, és csípem meg magam. Ez tényleg megtörténik, itt, és most. A Sandonban mozdulni sem lehet jóformán, a kivetítőn Rangers – Celtic meccs megy, Gerrard és fiai vezetnek.

 

img_20190512_131517.jpg

 

Megiszunk egy sört, majd újabbért indulunk egy kisboltba, ahol csak tíz percet kell sorba állni. Amikor tavaly hazajöttem, megfogadtam, hogy legközelebbi látogatásomkor valahogy összehozok egy képet Kloppal. Nos… ez a vállalásom ugyan nem sikerült, azonban az utcán várakozva egyszer csak hasonmására lettem figyelmes, aki épp indult interjúkat készíteni a szurkolókkal, és örömmel vállalkozott néhány szelfire. A nevetése echte Klopp, és öltözete is teljesen megegyezik igazi mesterünkével, vélhetően humorban sem különböznek túlzottan. Ha vele is találkoztunk, mi jöhet még?

 

img_20190512_142626.jpg



Hosszú lépcsősorokon sétálunk fel a stadionban a büfékig. A folyosón kiváló hangulat fogadott minket, teljes hangerővel szól a Firmino Song, valamint az Allez Allez Allez is. Bobbyt mindenki imádja kint, talán egy kicsit jobban is, mint a többieket, pedig ha van csapat, amiből nagyon nehéz egyetlen kedvencet mondani, az szerintem a mienk. Én sem igazán tudok dönteni Henderson és Lovren között, de ez az én furcsa ízlésem, tudom. A lelátóra kilépve fantasztikus látvány tárul elénk, az Anfield Road ragyogóan fest a Main Stand felső részéről, a pálya minden szeglete kiválóan látható. A műsorközlő a kezdőcsapatokat hirdeti, minden hazai játékos nevét követően hangos üdvrivalgás, Divock Origié után talán sosem volt ilyen hangos még. A csapatok már kint, és akkor egyszer csak elindul a You’ll Never Walk Alone. Ez egy olyan élmény, amit minden Liverpool szurkolónak át kell élnie élete során legalább egyszer.

 

img_20190512_145221.jpg

 

Olyan hangosan énekel mindenki, ahogyan csak tud, mintha a Brighton futballistáinak is üzenni akarnánk. Feszült, mégis adrenalintól fűtött volt a játék egészen addig a pillanatig, míg meg nem szereztük a vezetést. Nagyon akarta a csapat azt az első gólt, ami egy remek összjátékot követően jött is. Két dolgot emelnék ki az első félidővel kapcsolatban még: azt az egy percet, amikor megtudtuk, hogy a sirályok vezetést szereztek a City ellen. „Hát lehet? Tényleg lehet? Légyszi, tartsatok ki, és meghívunk benneteket is az esti parádéra. Csak, csak…” – mire az ábrándozást, és a mondatot befejezhettük volna, Guardioláék azonnal egyenlítettek. Nem sokkal később a vezetést is megszerezték. De, az az egy perc mesés volt, mert a remény felütötte a fejét. A másik bámulatos élmény Fabinho játéka volt. Ez a pali egy igazi ragadozó, aki bárkit megállít. Egy idő után csak őt figyeltük, mikor terem ott a labdás embernél, és nevettünk fel Petivel egymásra nézve minden szerelésénél így szólva: „Fabinho!”. A szünetben az U18-as csapat tette tiszteletét a friss FA kupa győzelmét követően, kezében a serleggel a pályán, kíváncsi vagyok, melyikükre milyen karrier várhat majd. A második félidő már sokkal eseménytelenebbül telt, hamar kiderült, hogy a lényegi kérdések eldőltek Brightonban, így nálunk is már csak az volt a kérdés, sikerül-e szép búcsút venni a bajnoki szezontól. A második gólra érkezett reakció már teljesen más volt, egyszerűen csak lezártuk a meccset. Az utolsó percekben hosszú ideig zengett a lelátó. Csalódottak voltunk, de büszkék, semmi okunk nem volt szégyenkezésre, és még mindig imádtuk a játékosokat. Baromi furcsa volt így ülni ott az Anfielden, mert nem tudtam mást tenni, mint bámulni magam elé üres tekintettel. Az sem segített a helyzeten, amikor a játékosaink érkeztek a díjátadókra. Alisson nyerte az aranykesztyűt, – ha mást nem, a góljukkal legalább ezt elvették a Citytől a brightoniak – Salah és Mané az aranycipőn osztozott londoni kollégájukkal. Nálam valahol akkor érte el a tetőpontot ez az egész kint lét, az idei bajnoki szezon, amikor Salah kislánya egyszer csak megindult a kapu felé a labdával, és az egész stadion bíztatta őt a góllövésre. Elcsuklott a hangom, gombóc gyűlt a torkomban, és éreztem, amint könny gyűlik a szememben. Ordítani tudtam volna, és azt kérdeztem magamtól, hogy a pics@ba fordulhat elő, hogy egy ilyen csodálatos idény után mégsem vagyunk bajnokok? Egy ilyen fantasztikus közönségnek miért nem adatik meg végre az a k#&a bajnoki cím? Az utolsó hazai forduló egyik legmeghatóbb pillanata most már évek óta az, amikor a játékosok a családtagjaikkal együtt felvonulnak a pályán, és „elköszönnek” a közönségtől. Egy nagy, hatalmas család, ami együtt lélegzik, ahol az Anfield szellemisége testet ölt, ismét.

 

 

Csak figyelem őket, és az idilli pillanatban eszembe jut: de hát megyünk Madridba, hahó! Apró mosoly húzódik a szám szélére, Alisson kisfia pedig valami olyasmit tesz, amiért annyi támadó irigykedhet rá: gólt lő a papának az Anfielden. Kint nincsen nyoma a keddihez hasonló ünnepi hangulatnak, de gyászosnak sem mondanám. Az emberek a fűben ülnek, a stadion körül készítenek fotókat, néhányan abban bízunk, hogy a stadion kijáratánál valami érdekeset láthatunk. Hamarosan feltűnik az üres csapatbusz, elhagyja a stadiont a Wolverhampton. Naby Keita sofőrje érkezik a kordonhoz, a játékos fénysebességgel száll be a járműbe, majd Bobby halad el előttünk az autójával. Salah kislányát és feleségét testőrök kísérik ki, mi meg, amikor már úgy gondoljuk nem lesz itt semmi érdekes, hirtelen megjelenik a csapat egyik játékosa, és teljesen nyugodtan megáll előttünk, először többen oda sem lépnek hozzá. Peti böki meg a hátam, és kérdezi a nevét, nem jut eszébe. „Curtis Jones az!” – mondom, és lépnénk oda hozzá, de mielőtt elkészíthetnénk a képet, jön egy gorilla, és elragadja. Aki esetleg nem tudja kicsoda ő, pár év múlva jó eséllyel megismeri a srác nevét. Voltak idők, amikor Trent ugyanilyen könnyedén megállhatott volna előttünk anélkül, hogy a többség felismerte volna. Legközelebb Curtis, legközelebb! Az idő még mindig remek, már a belváros határán járunk, amikor két suhanc – vélhetően Everton szurkolók – dobnak oda élcelődő megjegyzéseket: hiába, nekik az egyetlen nemzeti ünnep, ha nekünk nem sikerül semmi, mégis egy városi rivális szurkálódását hallgatni olyan, mintha egy hajléktalan röhögne rajtad, mert nem találod a lakáskulcsod.

 

img_20190512_133629.jpg

 

Belebotlunk az első vörösbe is, aki bólint, és ennyit mond: „don’t be sad boys, we’re going to Madrid, see ya there!” – van benne valami, a Tescoban már mi köszönünk ugyanígy egy családapának. A Manchester City bajnok lett, de szerintem ez valójában senkit sem érdekelt egy napnál tovább Angliában, ahogy a többi kupagyőzelmük sem. Az összest elcserélnék velünk, vagy a Tottenhammel a BL győzelemért, ebben biztos vagyok. Hihetetlen hétvége állt mögöttem, és tényleg minden sikerült, amit egy ember kívánhat, épp csak egy kis csoda hiányzott. Viszont mint tudjuk, a csodák épp attól különlegesek, mert ritkán születnek meg. Minden okkal történik, jövőre talán már tényleg összejön.



ÖTÖDIK FEJEZET – HÉTFŐ



A hétfői napon a lényegi dolgok véget értek, mégis kíváncsi voltam milyen a város a hétköznapokban egy hétvége után. Ahogy délben lementem a pályaudvarhoz, jó pár turistát láttam, de ez a központ többi részéről is elmondható. Kedd után, viszont mintha mindegyikük elhagyta volna a várost, jóformán alig láttam bárkit is, akin mez lett volna. Hétfőn azonban nyüzsgött a város, és iszonyat meleg volt, bőven 20 fok felett. Itthon eközben viharok váltották egymást. A sétálóutca egyik szegletében egy zenekar szórakoztatja a nagyérdeműt klasszikus Jazz zenével, kétszáz méterrel odébb egy másik játssza a saját rock számait néhány ismertebb mellett. Tisztelem ezeket az embereket, szerintem kell egyfajta bátorság ahhoz, hogy ki merj menni az utcára, és elkezdj játszani egy hangszeren, vagy énekelj.

 

img_20190513_124940.jpg

 

Én például imádom utóbbit tenni, de egy kezemen meg tudom számolni hányan hallottak közben, és vélhetően ezt a beszámolót sem tudnám ilyen kötetlen stílusban megírni, ha arra gondolnék, hány ember fogja, vagy nem fogja elolvasni. Pár perc séta után nagy körben álló emberekre leszek figyelmes, annak közepén nem Pataki Attila, hanem két akrobata áll különféle kellékek társaságában. Egy idősebb, negyven év körüli fazon, akinek talán a fia, vagy tanítványa, akivel bemutatja a showt. Mivel nagyon rég nem volt részem egy nagy kör részévé válni, és mindig is csodáltam azokat, akik valamilyen különleges dologban jók nagyon, így beállok a nézők közé. Fiatal Padavanunk némi előkészület, és három bátor önként jelentkező után egy dobbantóról nekifutva szalad, és ugrik át egyszerre négy ember felett megspékelve egy előre szaltóval a sztorit, talpra landolva. Szerintem valahol egy kicsit ő is Gera Zoltán akart lenni kölyökként, csak „jött az a sérülés”, így hát nem a gólok után, hanem az emberek felett ugrálás maradt. Egy magasabb helyre másztam, és figyeltem.

 

img_20190513_131232.jpg

 

A következő ugrás már egy kicsit veszélyesebb, cserébe egyetlen önkéntes sem kell hozzá. Mesterünk áll egyedül ugyanott, mint előbb, azonban kezében egy rúd, melyen apró kis hegyes pengék vannak. Ezt tartja felfelé kezében, az előzetes közlés szerint a cél ismét e fölött elszaltózni. Az előkészületek hosszabbak, én meg azon gondolkodok, mennyire para lenne, ha nem sikerülne neki. De hát profik nem? Bizonyára nem tegnap találták ki telepi gengszterkedés közben, hogy leugranak tüskés botokat átugrálni, mert azzal lehet pár fontot keresni. A Padavan fut, repül, szaltózik, elhalad a tüskék felett, tökéletesen földet ér, a közönség tapsol. Profik, így már bizonyos. Sztorizás következik, a mester showman is egyben, instagrammját nem azért ajánlja, mert azt szeretné, ha követnénk, és neki jobb lenne, hanem, mert ettől nekünk is szórakoztatóbbak lesznek a mindennapjaink, Liverpoolt pedig kiváló helynek tartja kedves emberekkel, tolvajt még nem is látott – annyira gyorsak, teszi hozzá általános jókedvre derítve a közönséget. Az utolsó ugrás előtt adományokat gyűjt egy tálban, közben elmondja, hogy a felső testén található három, egészen hosszú heg keletkezését szintén meglehet tekinteni, milyen, amikor a felkészülés nem elég alapos, és valami rosszul sül el. Sokaknak talán már csak ez az információ hiányzik ahhoz, hogy telefonjuk után kapjanak, és ne csak némi apróval, hanem egy követéssel is támogassák őket. Az utolsó ugrás a lehető legveszélyesebb. Egy apró kis karika, körbe véve hegyes nyilakkal, előtte „szöges ágy” a hegyükkel felfelé, majd, mert ez így még nem elég izgalmas ezek elé összetört üvegszilánkok szórva kb egy méter hosszan. Mesterünk, hogy érzékeltesse, ezek valóban élesek, teli talppal rájuk ugrik – amúgy mezítláb, majd kissé meglepve, és pillanatnyi fájdalmának hangot adva így szól: „és tényleg élesek”. Hosszú perceken át tartó tervezgetés, nagy lépések, számítások, és az attrakció előtt egy utolsó mondat kissé viccesen, mégis komolyan: „ha bármi rossz történne, szeretlek mindannyiitokat”. Hosszú lépések, nekifutás, és egy tökéletesen kivitelezett tigrisbukfenc előre, a levegőben a tüskék, szögek felett, háttal érkezve az üvegszilánkokra. Vastaps, meghajolás, köszönetnyilvánítás, és öröm.

 

img_20190513_165056.jpg

 

Úgy éreztem vasárnap, hogy extrát, meglepetést már nem tud adni a kint lét, de tévedtem. Utam a Mersey partjára vezet, végeláthatatlan messzeségben nyúlik el előttem, áraszt magából végtelen nyugalmat. Próbálok úgy tenni, mintha bármilyen tekintetben is értenék a fotózáshoz, és készítek pár képet annak ölelésében, néhány emlékmű mentén beleszippantok a város és a világháborúk kapcsolatába, valamint köszönök a négy figura szobrának, akik majdnem annyira népszerű emberek voltak a városban hajdanán, mint most Klopp legényei. Beatles, vagy mi volt a nevük.



HATODIK FEJEZET – KEDD



Kedden túl sok izgalmas dolog nem történik. A zenészek még mindig ott vannak, a Lobsters Potban továbbra is remek a sajtburger menü, én pedig társaság híján a gondolataimba temetkezem a part egy távolabb eső részén, szikrázó napsütésben. Sok minden fut át az agyamon, a legjobban az a nyugalom tetszik, ami körbelengi az egész környéket. Csend, béke, nyugalom. „Miért kéne otthon maradnom? Tényleg, miért?” – kérdezem magamtól, és egyetlen választ sem találok hirtelen, ami azonnal eszembe jut, pedig nem mondhatnám, hogy rossz életem lenne jelenleg, vagy olyan, amivel ne lehetnék elégedett. Sőt, az elmúlt egy évben hatalmas mértékben javult. Mégis, ott a padon, egyedül, magányosan is úgy érzem, mintha mindig is itt akartam volna lenni. Mintha a tény, hogy Liverpoolban vagyok, elegendő lenne, és a klub felé mutatott érzéseim a városra is átszállnának. Délután a szálláson veszek észre egy különös dolgot: leégtem. A pólóm ujját felhúzva a bőröm egyik fele tűzpiros, míg a másik hófehér.

 

img_20190513_170354.jpg

 

Ha van dolog, amire nem tudsz felkészülni, milyen lesz leégni egy olyan városban, ahol a napfényre, és a bajnoki címre való ácsingózás szoros versenyfutásban áll egymással. Nem azért, mert bármennyi esélyem is lenne, sokkal inkább a „nem veszíthetek semmit” elv mentén regisztrálok a klub álláskínálatokkal foglalkozó oldalán, és elkészítem a profilomat, megírom életem első angol motivációs levelét, melynek angolsága legalább olyan kiváló, mint Charlie Adam teljesítménye anno vörösben. Cserébe a végére odaírom: „We are Liverpool. This means more” – lássák, legalább ez hibátlanul megy, meg eredeti, mint a hazai álláshirdetés alá kommentelő Drótos Karesz a varázsszóval: érdekel. „Az ott, az jó lesz” – bökök rá az egyik állásajánlatukra, és küldöm be a jelentkezésem. A mai napig nem történt megkeresés, és jó is ez így, akkor lenne sokkal kellemetlenebb szitu, ha behívnának interjúra, mert megint nem tudnám, miért pont nekem van ekkora szerencsém. Meglátjuk, ha a papírforma érvényesülne, akkor azon érdemes elgondolkodnom, kimennék-e ősszel úgy, hogy bármilyen átlagos munkát csinálok, nyelvet gyakorlok, és a világ általam egyik legjobbnak tartott helyén vagyok.



HETEDIK FEJEZET – SZERDA


A szerda legfontosabb pillanata az volt, amikor délután sikerült megvásárolni a repülőjegyet Madridba, és kiderült, hogy ezúttal is Petivel lesz közös túránk egy pontig. A BL döntő darabkái szépen kezdtek összeállni. Megvolt a repülőjegy oda, később a munkahelyen is sikerült a beosztással és a szabadnapokkal jól sakkozni, – az összes olvasóm előtt ezer hála a vezetőmnek a segítségért – amikor a szabadnapjaim rögzítve lettek a repülőjegy még mindig remek áron volt a visszaútra vonatkozólag, ráadásul jelen sorok írását megelőzően szállást is sikerült foglalni mind az öt napra, a kinti viszonyokat tekintve kiváló áron, amit kisebbfajta csodaként élek meg.

 

img_20190514_144221.jpg

 

Azt mondtam, ha továbbjutunk a Barca ellen, egész biztosan megnyerjük a döntőt, most viszont, ahogyan közeledik az utazás, egyre hangosabban kísértenek Kijev rémképei. Szóval, részemről minden készen áll, és bátran félve csak ennyit kérek a srácoktól: kérlek, hozzátok haza a hatodikat, és tomboljunk együtt Madrid városában reggelig.



NYOLCADIK FEJEZET – CSÜTÖRTÖK


Ahogy a többi nap, az utolsón se sietem el a korán kelést – elvégre pihenni mentem ki. Az utolsó napra halasztom az összes létező vásárlást, ami csak eszembe jut. A hivatalos storeban sikerül jó pár dolgot vásárolni, amiknek egy részét már kisorsoltuk az oldalon, ugyanakkor szeretném, ha ez egy folytatólagos tendencia lenne, és folyamatosan tudnánk a követőinknek játékokat szervezni. Az ezzel kapcsolatos rövid tapasztalatom azt mutatja, hogy ezekre van igény, és már egy sállal is örömet tudunk okozni. Egy oldal pedig miért másért létezne, ha nem azért, hogy kiszolgálja a közössége igényeit, és felépítsen az évek alatt valami nagyszerűt? Jobban nem megyek bele, de nem mindig egyszerű azon az ütemterven haladni, amin szeretnél, és ilyenkor kicsit csalódottabb leszel, és dühös magadra.

 

img_20190515_174820.jpg

 

Majd hirtelen összeállnak a dolgok, és ismét megy minden. A storeban nem, az egyik plázában már annál inkább láttam olyan pólókat, amikért szívesen adtam több pénzt a helyi lakosok vállalkozását támogatva. Az utolsó nap ráadásul abból is lett végül a méretemben, amibe azonnal beleszerettem. Pár ajándék anyukámnak, – hűtő mágneseket gyűjt a lelkem, és az egyetlen ember a családban, aki a végsőkig kitartott, hitt bennem, a legkeményebb szitukban is, ezt mindenképp fontos megjegyezni – a percek szaladnak, és rövidesen már azon kapom magam, hogy próbálom beletuszkolni az összes cuccom a bőröndömbe, táskámba. Petivel kimegyünk a buszhoz, arról beszélünk van-e bármilyen tekintetben hiányérzet bennem, de nincs. Mindent láttam, amit szerettem volna, és még többet is kaptam, mint reméltem előzetesen. Szándékosan vagy sem, de hagytam ki olyan dolgokat, amiket meglehetett volna ejteni.

 

img_20190517_022529.jpg

 

Múzeumok, Manchesterben a futballmúzeum, vagy a nem olyan távol fekvő Londonban lévő tucatnyi stadion egyike, amit érdemes lenne megnézni, – nem, a tophat közül egy ilyen sincs jelenleg számomra – plusz ki tudja, épp mi minden érdekesség van a szigetországban, amiről fogalmam sincs még. A repülőn az indulásra várva mégis erősebben kezdte súgni valami, hogy vissza kell jönnöm ide. Furcsa hazamenni onnan, ahol úgy érzed hazataláltál. Éjfélkor szálltunk le, így a város épp úgy udvarolt, ahogy számomra a legszebb. Éjszaka, csendesen, nyugodtan. Imádom a fővárosunkat, nem tudom van-e jobb hely Liverpoolon, vagy Budapesten kívül. Ezernyi érzés kavargott bennem, mikor hazaérkeztem, és a következő egy héttől azt vártam, hogy letisztul minden.



KILENCEDIK FEJEZET – UTÓHATÁSOK



Nagyon szerettem volna figyelni a bennem születő gondolatokra, és semminek sem akartam nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint amekkora. Nagyon jó érzés volt visszakapni a megszokott dolgaim, és ismét megtapasztalni, hogy itthonról nem elmenekülnöm kell, mert nem tudok boldogulni, hanem átgondolni belemernék-e vágni egy liverpooli kalandba, ha tudom, hogy ezzel olyan dolgokat érhetek el, amiktől a jelenleginél is többet hozhatunk ki az oldalból, amiktől ismét bizonyítok nem csak magamnak, de azoknak is, akik hisznek bennem, más aspektusból megközelítve, akik hátat fordítottak. Jelen sorok írásakor két hete vagyok itthon, de még mindig nem teljesen tiszta a kép. Ellenben valahol úgy érzem, a szívem egyik fele kint maradt Liverpoolban, talán akkor, amikor a lefújás után a srácainkat és a családjukat figyeltem. 25 éves leszek másfél hónap múlva, tele vagyok álmokkal, tervekkel, célokkal, és nem tudnék többet tükörbe nézni, ha csak egy pillanatra feladnám bármelyiket is. A kérdés nem az, megvalósíthatóak-e, hanem milyen stratégia mentén, mikor, és pontosan hogyan. Így hát rossz döntés nincsen, csak olyan, amelyik másmilyen tapasztalatot ad a másikhoz képest.

 

img_20190516_203553_1.jpg



TIZEDIK FEJEZET – KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS


Ez a beszámoló sem maradhat el anélkül, hogy a végén ne említsem meg azokat, akik segítettek. Köszönöm Petinek, hogy elszállásolt, és olyan élményekkel gazdagodhattam, amit sosem fogok elfelejteni. „B@szki, itt van Jamie Carragher!” – az unokáimnak is mesélni fogom valószínűleg. Köszönöm Anyának, hogy ellátott a legfontosabb szülői tanáccsal, amit csak kaphat egy örökké lázadó gyerek. „Vigyázz magadra” – jelentem épségben itthon vagyok. Köszönöm, hogy az elmúlt egy évben a munkahelyem, és annak minden szerves eleme lehetővé tette, hogy ez az utazás megvalósulhasson. „Mikor lesz kész a beszámoló?” – kedves Panni, Judit és Kriszti, jelentem kész van. Köszönöm szerkesztőtársaimnak, Viknek és Tomnak, Beninek, hogy egész évben az oldallal tartottak, hogy most a BL döntő hetén is embertelen mennyiségű munkát tesznek a posztokba. „Nyereményjáték poszt beidőzítve” – a mondat, mely nélkül nem létezett mostanában esti egyeztetés. Köszönöm a klubnak ezt a fantasztikus szezont, legyen bármi is a legvége, elképesztő büszkeséggel tölt el, ha arra gondolok, a megszűnés széléről az évtized végére a világ egyik legjobb csapata lett a miénk. „We’re the mighty Liverpool, and we’re going to Madrid!” – hozzátok haza a kupát, kérlek titeket. És végső soron köszönöm a legfontosabb embernek: neked, amiért velem tartottál az út során az elejétől a végéig, és elolvastad a sztorimat. Én nagyon élveztem ezt a hetet, míg írtam, még ha olykor csak pár órát aludtam is, és őszintén remélem, hogy legalább egy kicsit élvezhető volt számodra is. Péntek hajnalban már egy új utazás veszi kezdetét, és semmi más sem tudna boldogabbá tenni, mintha arról írhatnék, hogyan sikerült elhódítani a hatodikat. „Jó, amit csinálsz, felejtsd el a kételyeid” – remélem valóban, és legközelebb is találkozunk.

Pacsi,
Joci

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hunfieldroad.blog.hu/api/trackback/id/tr7014886332

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása