Ó, hát ide is elérkeztünk. Volt már veletek olyan, hogy valamit szerettetek volna, csak épp elkezdeni volt nehéz, aztán rájöttetek, hogy a cselekedeteink végül meghatározzák a dolgok későbbi alakulását? Nem fogok nektek hazudni, mert nem egy tökéletes képet akarok lefesteni, hanem a valóságot. Néha szörnyen lustának érzem magam, és hiába van egy jónak tűnő ötlet a fejemben, vagy mondanék el valamit, valahogy a folyamatos munka mellett nincs ingerem írni. Pedig igazából imádom, mint ezt az egészet is. Csak tudom, hogy részemről lehetne sokkal jobb is, és ha a mai napra gondolok, ismét az jut eszembe, a lustaság kishíján győzedelmeskedett. De csak majdnem, leginkább úgy tudnám jellemezni, mint Adrián hibáját: fájdalmas, mégsem végzetes.
Ideges egy percig sem voltam, ha a legutóbbi írásomban arról beszéltem, hogy bízok Klopp döntéseiben, az azóta eltelt idő teljes mértékben őt igazolta, már a szezon legelején is. 12 meccses győzelmi széria, szépen lassan összeálló idei taktikai finomságok, egy behúzott szuperkupa, és támadóhármasunk halálos veszélyeket magában hordozó formája. A meccs vége felé, mikor még nem engedtünk ki túlságosan, három gólos előnyben az jutott eszembe, amiről már párszor szó esett ebben az évben: az egyetlen klub a világon, aki ellen ma bármelyik csapat gyűlölne pályára lépni, a Liverpool. Basszus, eszembe jutnak a Klopp előtti idők, és annyira furcsa ez az egész. Valahol mindenki szeretne a saját csapatának egy olyan mesesztorit, mint a miénk, ha klónozhatná azokat az embereket kedvence címerét szívük felett hordó hősei számára, mint amilyenek nálunk dolgoznak a háttérben, de ha nem is az összest, abban egész biztos vagyok, hogy mindenki azonnal igent mondana egy saját Jürgen Kloppra. De belőle csak egy van, és ő a miénk. A mi játékosainknak osztja ki az öleléseket, mi belőlünk faragta Európa koronázott királyát, és a mi otthonunkban húzott fel egy olyan erődöt, ahol egy klasszikust idézve a vendégcsapat játékosainak érkezéskor wc papírral kedveskedünk. Ha nem hiszed, kérdezd meg a kecskét.
Erős kezdővel álltunk fel, hátul Matippal, a középpályán a Kapitánnyal, Ginivel és Fabinhoval, elől meg a szokásos. Az Arsenal nem vette félvárról a csapatunkat, olyan buszt nyomtak a kapu elé, aminek láttán még Tony Pulisnak is patakokban folytak volna a könnyei a szépségtől. Nekünk is, bár nem feltétlen a szépségtől, ha a meccs elején tíz perc után Adrián hibája ezúttal is gólt eredményez, de szerencsére Pierre úriemberként tudta: üres kapura nem illik. Nekünk szögleteink, és mezőnyfölényünk, az Arsenalnak helyzetei voltak, sőt, 50 meccs után a Premier Leagueben lecselezte Pepe Van Dijkot, aki ezek után annyira durcás lett, hogy jóformán élni sem hagyta az öt évi kamatmentes részletre vásárolt támadót. A kontrák mégsem vezettek eredményre, ahogy Adrián ezúttal is bemutatott egy létfontosságú védést, felidézve azokat a német-belga hagyományokat, melyek óriási bravúrokat és elképesztő bakikat hordoztak magukban kéz a kézben. Én nem bántom a spanyolt, egyszerre vagyok naiv és hiszek az emberekben, így azt gondolom be fog érni ez az egész, és kiváló második számú kapus lesz belőle. Rocky sem az első nap vált az olasz csődörré, a hiba pedig a tanulási folyamat része, így hát várjunk még azzal a vizes lepedővel, mielőtt megkérnénk a Lordot, hogy postázza Istanbulból.
A mezőnyfölény akkor érett góllá, amikor egy Trent szögletet követően kedvenc zsiráfunk nyurga termetét kihasználva fejelt a hálóba a 41. percben. A zsiráf becsületes neve Matip, és Gomeznek bizony keményen kell dolgoznia, ha ki akarja szorítani a kezdőből.
Jó kérdés lehetett volna, Emery hogyan reagál a helyzetre, vagy mi az, amit szeretne játszani a csapatával, mert az nyilvánvaló volt, hogy mi nem fogunk ráülni az egygólos vezetésre. „Ha az a volna nem lett ott volna” - mormogja magában, és néz bús tekintettel a neki sárga lapot felmutató, szabálytalanságát követően tizenegyest ítélő Anthony Taylorra David Luiz, aki bizonyára nem erről a meccsről fog mesélni az unokáknak 40 év múlva. Még jóformán el sem kezdődött a második félidő, amikor a brazil teljesen ostoba módon húzta vissza Salaht, aki köszönte szépen, a kapuba vágta a büntetőt. Mi is köszöntük, ennél a gólnál jobb dolog csak akkor történhetett volna, Ha felébredek, és kiderül, hogy a City mégsem tudott egyenlíteni a Brighton ellen, mi pedig bajnokok vagyunk. A hidegzuhany akkor egy percen belül érkezett, most nem, hiszen a szinte ziccerbe kerülő Aubameyang lövése előtt ezúttal hátul húzott klasszist Joel, és blokkolt. Látod fürtöske, lehet ezt így is. Meg úriemberként távozni valahonnan, de ez már nem a mi gerincünk bántja.
Tíz perccel első gólja után egy kontrát követően az egyébként kiválóan játszó Fabinhotól kapott remek labdát a csodák számát három szezonban mérő Egyiptomi Fáraó, és iramodott meg szélsebesen a kapu felé. A mai tizenharmadik játékosunk érkezett is, hogy szereljen, ám mikor észrevette, hogy ez esélytelen, Alberto Morenosan égbe emelte kezeit, és hagyta tovább szaladni támadónkat. Mo ezt is köszönte, és a kapuhoz érve a bal alsóba gurított. A meccs kétharmadánál így három gólos előnyünk volt, meg egy teljesen szétesett ellenfelünk egy olyan mesterrel, aki nem hiába mondta: ők soha nem akarnak a Liverpool ellen játszani, de muszáj.
Nem szeretem, amikor túlságosan kiengedünk, a Southmapton ellen is erre faragtunk rá majdnem. Pedig, ha van csapat, amelyiknek tudnia kéne, hogy a lefújásig teljes koncentráltságra van szükség, az pont mi vagyunk. Múltkor, és most is egy góllal fizettünk ezért, éppen annyival, hogy Adrián két clean sheet helyett nullával álljon. Pedig mennyivel másabb lenne a megítélése, ha ezeket a meccseket nullán tartjuk, és az amúgy elkerülhető gólokat levédekezzük. Nem teljesen értettem, hogy ma Trent mit szeretett volna, de a saját szerencsénk kovácsai vagyunk, és két olyan hibát követtünk el, amiket 1-1 clean sheet árán tanulhatunk meg a jövőre nézve.
Ezen túlmenően azonban mértani pontossággal annyit raktunk bele a meccsbe, amennyit éppen bele kellett. Idén még profibban működik a hosszútávú erőnlét időzítése, minden meccsen az látszik a Premier Leagueben, hogy finomítottunk ezen. Ha kell elővesszük a Heavy Metalt, majd lágy Deep House dallamokra váltunk, de a popslágerek sem állnak messze tőlünk, mint pl a „Let’s talk about six, Baby” című méltán híres zeneszám ritmusaira történő játék.
Elégedett vagyok a srácokkal, és örömmel tölt el, amit látok. Vannak hibák, de szép lassan bele fog rázódni mindenki a ritmusba, és remek lesz ez. Ott vagyunk a tabella élén, ott is maradunk a forduló végén, és ez piszok jó érzés. Nem azért, mert a harmadik forduló után osztják az érmeket, hanem, mert a csapatnak magabiztosságát, a stábnak a hitelét, a szurkolóknak pedig a bizalmát növeli. És ez így van rendben, reméljük így is marad az utolsó fordulóig.
