Egy évvel ezelőtt csoda történt a futballvilágban, a Liverpool pedig kis túlzással már a Bajnokok Ligája elődöntőjének visszavágóján megnyerte a serleget. Noha felelőtlennek tűnhet a kijelentés, és a Tottenham hasonló kaliberű sikeres, több, mint megsüvegelendő fordítása óvatosságra intett, a döntő a szezon egyik legunalmasabb győzelme lett, annál csodásabb emlékekkel gazdagított egy mágikus estén.

A Kukker harmadik részében arra voltunk kíváncsiak a szerkesztőségben, kinek mit adott a siker, hogy élte azt meg, és mit tart a legfontosabbnak azzal kapcsolatban. A sztorikból is kiderül, ha száz embert szólaltatnánk meg, talán száz különféle történet elevenedne meg előttünk. Azonban mindegyiknek van egy közös pontja, ahol egybefonódnak, ez pedig a következő pillanat: "Corner, taken quickly..."

Tartsatok hát velünk, és ismerjétek meg a mi történeteinket, egyben buzdítunk titeket arra, osszátok meg velünk a sajátotokat!

Viktor:


Barcelona csapata nem éppen a szívem csücske, épp ezért nagyon lehangoló volt az odavágó. De úgy gondoltam, hogyha van csapat, amelyik képes lehet innen is felállni, az épp a Liverpool.

Ahogy elkezdődött a mérkőzés, nagyon hamar megvolt az első gól, de egész egyszerűen a szünetig elég reménytelennek tűnt a helyzet.

A katalánok azonban kihagyták a ziccereket – bizonyára ott matatott a fejükben a gondolat, hogy ez már lefutott párharc.

Aztán Gini bekopogtatott kétszer is, röpke három perc alatt megvolt az egál, és aztán jött Divock és Trent szerelemgyereke... a többi pedig már történelem.

Lehet arról beszélni utólag, hogy mi lett volna, ha bemennek a helyzetek, de felesleges. Ugyanis ezen az estén a tücsök elhegedülte az előnyt, a szorgos hangyák meg összeszedegették a továbbjutást érő gólokat. Tökéletes este volt.





Attila:

Hogy mit jelentett nekem a Barcelona elleni fordítás?

Hitet. Hitet adott, az élet minden területén.

A tanulás terén, a sport terén, és a szabadidő terén is.

Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy több mint egy meccs. Mert ez több volt, mint egy meccs.

Ez a Gegenpressing, és Klopp liverpooli karrierjének eddigi csúcspontja volt. Michael Edwardsé is. Mindenkié. Ez nem csak a Liverpool drukkerek győzelme volt. Ez mindenki győzelme volt, Dávidként, Góliát ellen.

Igaz, jó csapatunk volt már akkor is. De az első meccsen kis túlzással, sanszunk sem volt. De a második meccsen megmutattuk, hogy mi a Liverpool vagyunk.

Minden szempontból.

Győzni akarás, céltudatosság és szorgalom téren is.

Ott megmutattuk, hogy milyen A Liverpool ellen játszani.

És nagyon nagyon jó vége lett.

Because, We Are Liverpool, This Means More.





Gellért:

Emlékszem az emelt töri érettségi előtti napon volt.

És az ágyamban néztem a telefonomon gondolom valami hasonló szándékaim lehettek, hogy igen az azutáni nap fontos írásbelim lesz, de azért ezt mégis nézni kéne. Amikor már meglőtte a Liverpool a negyedik gólt elkezdtem remegni az örömtől.

A gólszerzők mellett Alissont teljesítményét is fontos kiemelni, mert nem egy védése volt azon a meccsen és rajta is nagyon sok múlt, hogy képes volt ilyen jól teljesíteni.

A srácok megcsinálták, és az édesapám is azzal támogatott a szerdai emelt történelem érettségi előtt, hogy ha a Liverpool ezt meg tudta csinálni, akkor nekem is menni fog az írásbeli vizsga. Szerintem másnap egészen jól sikerült az az érettségi, nem lett hibátlan, de jól.

Mégis azt lehet mondani, hogy azon a kedden a Liverpool futball- én pedig szerdán, az érettségin írtam történelmet.





Ákos:

Az első meccs után természetesen minden kollégámtól hallgattam, hogy “na mi történt a Liverpoollal?”. A visszavágó előtt elég ingadozó volt a hangulatom. Volt amikor esélytelennek éreztem, hogy ilyen fontos játékosok kihagyásával megfordíthatjuk az állást, de emellett folyton eszembe jutott a Milan és a Dortmund elleni meccs, úgyhogy kicsit azért bíztam a csodában.

Amint megvolt a kezdőrúgás az előbbi érzés teljesen megszűnt. Hihetetlennek tűnt, hogy a Barcelonát ami a világ egyik legjobb csapata, ilyen szintű nyomás alatt tudtuk tartani. Az első gólt követően még jobban elkezdtem hinni, hogy meglehet.

Wijnaldum gyors duplája után nem hittem el, hogy mi történik. Olyan volt mint egy álom.

A lényeg pedig még vissza volt. A szöglet előtt Trent olyan jól elküldött minden játékost a visszasétálással, hogy én le is maradtam a gólról, gondoltam van időm innivalót behozni (nem volt).

Annyit hallottam csak, hogy a stadion felrobban, Hajdú B. is gólt kiabál, én pedig a visszajátszásig el sem tudtam képzelni mi történhetett ilyen rövid idő alatt.

A lefújás után annyira izgatott voltam, hogy órákig el sem tudtam aludni. Megnéztem újra az összefoglalót, és próbáltam feldolgozni.

Másnap persze az összes Barcás kolléga eltűnt...:D





Gábor:


Úgy emlékszem a Barcelona elleni fordításra, mintha csak tegnap lett volna, mondjuk hiszem, hogy minden Liverpool drukker így van vele. Az én esetemben azért is maradt emlékezetesebb, mivel aznap kegyetlenül megbetegedtem: 39 fokos lázam volt, fulladoztam a köhögéstől, úgyhogy nem a legjobban alapoztam meg a meccset. Apámmal együtt vágtunk bele a meccsbe.

Még a meccs legelején belém hasított egy érzés: „igen, ledolgozzuk a hátrányt, 4-et fogunk vágni a Barcának”. Ezt ne úgy vegyétek, hogy ezt szerettem volna, hanem hogy már-már tudtam, hogy megnyerjük.

Elkezdődött a meccs. Ebben a pillanatban mintha elfelejtettem volna, hogy beteg vagyok, elfelejtettem minden problémát, abban a pillanatban egy dolog számított, hogy Kloppék legyőzzék a Barcelonát.

Oldalakon át tudnék írni magáról a meccsről, de én most csak két játékosról beszélnék. Az első Alexander-Arnold, mindig is tetszett a játékstílusa, látszik rajta, hogy minden meccsen odateszi magát, de ezen a meccsen ezt megnyolcszorozta, a hozzáállása tökéletes volt, rengeteg helyzetet alkotott illetve akadályozott meg. A szögletével kapcsolatban annyit szeretnék hozzátenni, hogy abban a pillanatban, mikor megtörtént, egy pillanatra lefagytam, de mihelyst felfogtam, hogy mi történt nyomattam Klopp ikonikus gólörömét. Részemről ő volt a meccs emberre.  A másik, akiről sajnos kevesebbet beszélnek az Alisson, már ez előtt a meccs előtt is bebizonyította, hogy minden egyes fillért megér, de ezen a meccsen valahogy mégtöbbnek éreztem őt. Már a meccs elejétől fogva látszódott a tekintetén hogy: „amíg én állok a kapuban, nem fogtok gólt lőni”, és ezt mindvégig hozta is.

Ez a siker mutatta meg igazán, hogy akármennyire is reménytelennek tűnik a helyzet, a remény akkor sem veszett el. Illetve még azt is bebizonyította, hogy a foci az foci maradt, hiába van egy sztárokkal teletűzdelt csapatod, hiába van sok helyzeted, egy futballmeccset az a  csapat nyer, aki több gólt szerzett.

Így, egy év elteltével, úgy gondolom, hogy a siker titka a hozzáállás volt, mint a Liverpool, mint a Barcelona részéről, ugyanis a Liverpool mindenképp be akarta hozni a lemaradást, bennük volt az akarat hogy nyerni kell, mindenki hozta a tőle elvárható maximumot, valaki még többet is, míg a Barcelona ezt a párharcot már lefutottnak tekintette, Ter Stegen, Vidal és Messi kivételével mindenki lazán vette, nos ez a részükről egy elhamarkodott döntés volt.

Ezzel a meccsel örökre beírták magukat a történelemkönyvekbe és a Liverpool szurkolóknak elhozták az Anfieldre Isztambult.





Tomi:

A meccs napján eléggé lehangolt és kedvtelen voltam, amihez nagyban hozzájárult, hogy két héttel korábban a barcelonai odavágón 3-0-ra kikaptunk és a meccset két Barca szurkoló haverommal kellett végig néznem.

Az élet más területein sem voltam túlságosan topon, így egyáltalán nem vártam a meccset, ezt jelezte az is, hogy nem is írtam a meccshez felvezetőt. Máskor, ha bárki megkérdezte volna, hogy mi lesz a meccsen kapásból rávágtam volna, hogy mégis mi lenne? Nyerünk és irány a döntő, de akkor ezt teljesen lehetetlennek tartottam, Salah és Bobby hiányában meg pláne.

Barca szurkoló barátaimmal közöltem, hogy nem lesz meccsnézés, mert nem fogom nézni. Aztán jött az este és egyre jobban kerített hatalmába egy érzés, hogy talán mégiscsak meg kellene nézni.

Feleségem szokás szerint a kereskedelmi tv-k valamelyik agypusztító műsorát nézte, mikor mondtam, hogy csak a meccs elejére a You’ll Never Walk Alone-ra kapcsolok át. És itt jött az alkudozás, hogy csak az első 5 percet nézem meg, utána meg a következő ötöt.

Aztán jött Origi gólja, ami mindent felülírt és még feleségem is lemondott az agyolvasztásról.

Ahogy haladtunk az időben és egyre jobban éreztem, hogy itt valami különleges fog történni.

Gini első gólja annyira magával ragadott, hogy rendesen le is maradtam a következőről.

A kegyelemdöfést Origi második gólja adta meg, amit egy artikulálatlan üvöltéssel abszolváltam, így adtam a 7 emeletes panelház minden lakójának tudtára, hogy itt csak egy csapat, aki érdemes a BL győzelemre és az nem a spanyol gárda.

Az utolsó percekben én már már teljes nyugalommal figyeltem az eseményeket, az izgalmakat teljesen átadtam a feleségemnek, aki ekkor már kétségbeesetten nyugtázta, hogy egy darabig nem kell a körömlakkal foglalkoznia.

A hármas sípszó, mint megváltás jött el és mit sem törődve a másnapi munkanappal és a lehetséges szondáztatással vígan bontottam meg a hűtő mélyén lapuló jéghideg sörömet.

Másnap már semmi nyoma nem volt az elmúlt napok keserűségének és lehangoltságának, és vidáman mentem be a rengeteg Barca, Chelsea, Juve és Real drukker kollégám közé, sőt még a végtelennek tűnő 24 órás szolgálat is hipp hopp tova szállt.

Mi lehet a legésszerűbb magyarázat a történtekre?

Semmi más, mint, hogy Liverpool játékosokba kódolt soha meg nem alkuvás és fel nem adás, amire már többször láttunk példát (2005 Istanbul, 2016 Liverpool – Dortmund). Természetesen a szurkolókat sem lehet kihagyni, akik olyan légkőrt teremtettek, hogy a mai napig ha Messi rágondol, görcsbe rándul a gyomra.

Végül mit adott nekem a siker?

Egy nagyon kellemes és boldog előszületésnapi ajándékot kaptam a csapattól, amire a mai napig szívesen emlékszem vissza, és segít a nehezebb napokon.





Joci:

Egészen mókás története van annak a meccsnek, hiszen hiába próbáltam elcserélni az este tízig tartó műszakomat a kollégáimmal, nem tudtam, cserébe már egy órával a visszavágó előtt percenként figyeltem a telefonomon, van-e valami újdonság.

Az első meccs teljes mértékben vicc volt, tulajdonképpen úgy kaptunk ki három nullára, hogy nem csak a vereség mértéke, de maga a vereség is sértő volt a csapat teljesítményére nézve. Nevetgélő és kárörvendő szurkolók a neten, csalódott és kicsit önmagukat sajnáló fanatikusok vörös sállal a nyakukban, és az a már lefújáskor is aprónak tűnő, később mégis óriási jelentőséggel bíró pillanat: Dembelé kihagyta a kihagyhatatlant, Ali pedig a párharc legkönnyebb, mégis legfontosabb védését mutatta be.





Csalódottak voltunk, és szomorúak, néhány napig talán legszívesebben magunkkal sem álltunk volna szóba, annyira. De ott volt egy apró szalmaszál, valami olyasmi, amiben, Kijevben hiába, de Liverpoolban sikerrel reménykedtünk két eltérő módon emlékezetes összecsapás tekintetében: még nincs vége.

A meccs napján tehát dolgoznom kellett, de egész nap éreztem, hogy itt ma valami különleges készül.

Az Anfielden nem azért különleges egy meccs, mert 90 percig fülsüketítő, fanatikus, az ellenfél lábait gipszbe öntő szurkolás lenne minden meccsen.

Kicsit mindegyiknek más a lelkülete, de a KOP, vagy a stadion egyediségét az a tény adja, hogy amikor szüksége van a csapatnak a 12. emberre, akkor a világ legfanatikusabb és szenvedélyesebb táborává változik egy szempillantás alatt több, mint 55.000 ember.

Ez pedig egészen félelmetes légkört teremt, mintha a birtokodban lenne egy olyan legális doppingszer, amit bárki használhatna, mégsem megvásárolható, mert géneken alapul, akárcsak Virgil Van Dijk vitathatatlanul elképesztő játéktudása, hogy visszatérjek.

Természetesen legkevésbé sem bírtam a munkámra figyelni, ahogy elkezdődött a meccs tudtam, hogy jönni fognak a gólok, az elsőnél pedig még inkább elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, és a magyar nyelv minden szépségét kihasználva felkiáltottam az üres irodában: „igen b@zmeg! Gyerünk tovább, tovább, továááábbb!!!”





Az este további alakulását nem részletezném, de életem egyik legfurcsább meccsnézése következett, lévén, amikor lefújták a meccset még otthon sem voltam, de telefonon mindent láttam.

Három óra, ennyi idő kellett ahhoz, hogy az a fülig érő mosoly legalább egy kis időre eltűnhessen, és épkézláb mondatokat tudjak megfogalmazni. Vitathatatlanul mi voltunk a legboldogabb emberek a földön, és hiába mentem emlékeim szerint reggel nyolcra dolgozni, hajnali fél négyig írtam a meccsről a művem, ami szerintem életem eddigi egyik legjobb írása lett.

Nem tudok úgy írni a meccsről hosszabban, hogy ne gyűlnének könnyek a szemembe, mert egy olyan emléket kaptam, ami a hit ajándéka volt. Nincs kifejezetten közelebbi kapcsolatom Istennel, azt sem igazán tudom eldönteni mi, vagy ki irányítja a dolgokat, azonban azt igen, hogy vallásos ember vagyok, a vallásom pedig a futball hét éves korom óta.

Ebben a szezonban volt egy győzelmünk, amikor mindenkiben tudatosult: A Liverpool megnyerte a bajnokságot. Addig a pillanatig nem tudtam feldolgozni azt, ami egy éve azon a mágikus estén történt, és ahogyan a Van Dijk által meg nem kapott aranylabdára, úgy erre a fordításra sincsenek kézzelfogható, ésszerű magyarázatok.

Adrián:

2005 május 25., 2016 április 14. és 2019. május 7. Három olyan dátum, ami örökké élni fog az emlékezetemben. Három történelmi mérkőzés, három világklasszis ellenfél, három kilátástalannak tűnő helyzet és egy közös pont: a Liverpool diadalma!

Azt mondják, a kutyák olyanok, mint a gazdáik és ebben van igazság. És én úgy vettem észre, hogy ez a frázis nem csak négylábú barátainkra igaz. A Vörösök csapata számomra mindig különleges lesz és az az egy szó, ami számomra igazán különlegessé teszi ezt a klubot, az a szenvedély. Az első pillanattól fogva éreztem a kapcsolatot a csapattal még úgy is, ha több, mint 1500 km választ el minket.

Mindhárom mérkőzést élőben láttam, de sajnos egyiket sem a helyszínen. Az isztambuli csodát még kölyökként, otthon a családdal néztem, a Dortmund elleni összecsapást egy Pub-ban követtem, A Barca elleni visszavágót pedig az otthonom kényelmében tekintettem meg, hogy aztán a Spurs elleni döntőt egy szabadtéri vetítésen szurkolhassam végig.

Hogy milyen érzés volt fordítani a Barca ellen?

Egy pillanat alatt rengeteg jelző jut eszembe: leírhatatlan, fantasztikus, lüktető, vibráló, szenvedélyes, euforikus!

Mégis számomra a legfontosabb az inspiráló.

Mint mindannyiunk, én is számos nehézséggel néztem szembe az életemben, de megtanultam, hogy minden egyes pofon után fel kell állnom, és ha lehet, akkor minél gyorsabban.

Mert minél több időt töltesz a padlón, annál nehezebb lesz talpra állni.

Éppen ezért, soha nem adom fel.

Persze van, hogy az ember így is elbukik, és akkor persze nagyon tud fájni, de ez az élet része. Viszont van, amikor Fortuna ránk kacsint, a kemény munka gyümölcse beérik és megtörténik a csoda!





És ilyenkor láthatjuk, ahogy Stevie G befejeli a hosszúba, hogy aztán Dudek visszanyúljon és kiüsse Sheva tizijét! Hogy a bombaformában lévő Divock terrorban tartsa a Dortmund védelmét, hogy végül Degsy továbbfejelje a csapatot a döntőbe! És hogy a dühös Gini a padról beállva teljesítse két kívánságunkat, hogy végül a harmadikat ismét Lord Origi válthassa valóra!

Ez az a tűz, az a szenvedély, az a határtalanul ösztönösen áramló vasakarat, ami arra inspirál, hogy én se adjam fel soha. Mindegy hogy ki az ellenfél, vagy milyen akadállyal nézel szembe, ha okosan és keményen dolgozol, idővel meglesz az eredménye.

Hisz a vihar után mindig ott lesz az aranyszín égbolt.

YNWA!