Danny Ings az utolsó pillanatban eligazolt Liverpoolból. Kicsit vegyes érzései vannak az embernek a hír hallatán, hiszen egy olyan srácról van szó, aki személyiségét tekintve tökéletesen illett a klub arculatába, és talán az sem véletlen, hogy mind Klopp a honlap hivatalos oldalán, mind pedig a játékosok a különböző közösségi platformokon a legjobbakat kívánták neki. De, ha ennyire jó srác volt, mégis miért került másik csapathoz?
Igazándiból Danny úgy érkezett anno a Burnleyből hozzánk, hogy csapata egyik legjobbja volt. Ezt már csak azért sem túlzás kijelenteni, mert a 2014-es feljutásból ő maga 20 találattal vette ki a részét 40 meccsen, és 7 alkalommal a lasztit is tökéletes ütemben adta csapattársaknak. A Premier League újoncaként, ha csapata végül csont nélkül ki is esett, Ingsy 35 meccsen berámolt 11 gólt, zsákjából előhúzott négy gólpasszt, mi pedig akkoriban épp annyira voltunk vonzó klub az év végén összetákolt hatodik helyünkkel, hogy szerződést ajánljunk az adott év „fifty-fifty” felfedezettjének. Négyévnyi szolgálat Burnleyben, 130 fellépés, 43 labda az ellenfél kapujában, 14 pontos zsuga a társaknak, amiből a futball legnagyobb csodája született, egy közösen megélt feljutás, majd egy év a legjobbak között.
Valljuk be, kevés angol támadó van, aki 23 évesen ilyen statisztikákkal rendelkezik. Persze a rutinosabbak egyből rávágják Michael Owen, Harry Kane, vagy Robbie Fowler nevét, és még egy labdát is felém hajítanak azt kiáltva, hogy ezeknek legnagyobb része az angol másodosztályban született, de én meg visszadobom azzal, hogy ekkor még senki nem tudhatta egyértelműen mi lesz belőle. Mi pedig már egy éve könyörögtünk bárkiért, akit nem Fabio Borininek, Mario Balotellinek, vagy Rickie Lambertnek hívnak, és tud gólt lőni, miközben az egy éve eligazolt világsztárunk épp a klubja tripláját ünnepelte Barcelonában egy BL serleggel a kezében. Amúgy ez nem 7-8 éve volt, hanem három. Leírom újra: három éve. Ennyire gyorsan tudnak változni a dolgok a futballban, mégis valahogy ezekben a napokban nagyon távolinak tűnik ez az időszak.
Az „angol Luis Fonsi” (Köszi 442ons!) tehát Liverpoolba tette át a székhelyét, és nem szerepelt rosszul. Már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy egy Dirk Kuythoz hasonló csupaszív játékosról van szó, gólok tekintetében pedig a ligakupában és a bajnokságban lejátszott hat meccsén három gólt jegyzett. Joggal bízhattunk benne, az október negyedikén lejátszott városi Derbin is az ő főszereplésével hoztuk össze a vezetést, a néhány perccel később egyenlítő Lukaku azonban nem csak a győzelemtől fosztott meg minket, hanem edző bá’-t is a munkájától. Néhány nappal később az angol válogatottban is bemutatkozhatott egy Litvánia elleni barátságos meccsen. Ha egy Jürgen Klopp kaliberű menedzser leül a csapatod kispadjára, jó eséllyel minden erőddel azon vagy, hogy megmutasd, érdemes számolnia veled a kezdőcsapatban. Ingsnek is valami ilyesmi lehetett a célja, ám ekkor egy rémálom kellős közepébe csöppent, és gyakorlatilag véget ért számára a szezon egy sérülést követően, csupán a West Bromwich elleni záró fordulóban térhetett vissza a pályára.
Ha esetleg úgy gondolta, hogy a következő szezon az övé lehet, csalódnia kellett. Novemberben ismét megsérült a térde, az orvosok pedig közölték vele: idén már nem léphet pályára. Klopp azonban jelezte: nem mondanak le róla, mindenki visszavárja. Eltelt úgy egy esztendő, hogy a rivaldafénynek még csak az árnyékába se léphetett, miközben a csapat rohamtempóban fejlődött az őrült professzor heavy metal futballjának égisze alatt, és az évek óta hőn áhított Bajnokok Ligája szereplés ismét kézzelfoghatóvá vált. „Oly sok veszély, és viszály után, megfogyva bár, de törve nem!” a srácok Jürgen Klopp irányításával elcsípték a negyedik helyet az Arsenal orra elől. A Chelsea bajnok lett, de ez – még mindig csak – kettő éve senkit nem érdekelt, hiszen számunkra a negyedik hely elérése is egy kupagyőzelemmel ért fel. Ugyan, kinek a fejében járt ekkor még Kijev és a Bajnokok Ligája döntő?
A klub nem adott túl rajta, Ings pedig mindenki legnagyobb örömére egészséges maradt. Játszani azonban a Premier Leagueben egészen márciusig mintegy nettó 45 percet tudott csak. A szezon első felében csereként a régi önmagát keresgélő Sturridge kapott inkább lehetőséget, vagy az a Dominik Solanke, aki úgy érkezett Liverpoolba, mint ő anno: akár futballista is válhat belőle, csak négy évvel fiatalabb volt, szinte még gyerek az akkoriakhoz viszonyítva. Így hát maradt az U23, a világot azonban ott sem váltotta meg. Portóban 10 perc elég volt neki egy gólpasszhoz, és bár az As Roma elleni „majdnem parádé” alkalmával még beleszippanthatott a világ elitfutballjának a légkörébe, a Kijevi döntőben a szűk pad ellenére sem került be a keretbe. Egyetlen gólt lőtt egész szezonban a felnőtt csapatnál a West Brom ellen, ami egy olyan játékostól, akinek az első csapat tagjait kellett volna tehermentesítenie, kurva gyenge.
Noha a szakmai stáb és Klopp szívesen látta volna a csapatban, Danny végül a távozás mellett döntött. Humorosan akár azt is megjegyezhetnénk, hogy a Southampton behajtotta a kamatos kamatot, és a vezetőik eddigi nagylelkűségükért cserébe őt kérték, majd kapták meg. Talán a Van Dijk, Mané, Clyne, Lallana kvartett neveit olvasva azt is mondhatjuk, hogy ennyi járt nekik, Danny pedig képességeihez mérten a számára egyik legoptimálisabb helyre igazolt.
Van azonban itt még valami, amit fontosnak tartok leírni. Mindannyian ismerünk olyan játékosokat, akiket a hozzáállásuk miatt szeretünk akár klubon belül is. James „kéttüdő” Milner, Jordan „Captain” Henderson, vagy Andy „New Riise” Robertson. Részletezhetném, de mindegyikük esetében elmondhatjuk, hogy a teljesítményükkel bőven rászolgálnak arra, hogy bármikor lehessen rájuk számítani, valami olyan erősség, amiben a legjobbak között vannak minimum csapaton belül. És itt érünk el Ingsyvel kapcsolatban a kritikus ponthoz: a küzdőszellemén, elszántságán kívül egy olyan dolgot sem tudok mondani, ami miatt szívesen emlékeznék rá, mint játékos. Direkt figyeltem, néhány alkalommal úgy futkározott a pályán, mintha az élete múlna rajta, de különösebb veszélyt se az ellenfél védőire, se annak kapujára nem jelentett. Az alázat és az elhivatottság fontos tényező a futballban, de nem elhanyagolható összetevője a képletnek a tudás. Ő pedig tudását tekintve, pont utolsó szezonjában mutatta meg miért leszünk meg nélküle is. A múlt hónapban volt 26 éves, ha pedig a karrierjét újra akarja építeni, mint akár stabil kezdőjátékos, Southamptonban minden további nélkül megteheti, mi több, egy jó szezonnal akár vezéralakja is lehet a szenteknek. Szomorú arról beszélni esetében, hogy „mi lett volna, ha nincs az a két sérülés”, és még elkeserítőbb, hogy három év alatt csupán 25 meccs és 4 gól jutott neki az első csapatnál Liverpoolban.
Ha játékosként nem is, emberileg mindenképp világklasszis kvalitásokkal rendelkezik. Az új igazolásokat leszámítva a csapat valamennyi tagja a legjobbakat kívánta neki, ami más távozók esetében már nem feltétlen volt így. Klopp is hasonlóan tett hozzátéve: karrierjének legszebb pillanatai talán csak most kezdődnek majd el. Engem személy szerint az instagramjával vett meg kilóra, imádom minden olyan storyját, vagy bejegyzését, ahol a kutyáival töltött fel közös képet, vagy videót arról, ahogyan a közöttük lévő harmónia és szeretet megnyilvánul. Aki ennyire imádja a kutyusait, az egyszerűen csak jó ember lehet.
Minden jót Danny Southamptonban!
