Mi lehetett az oka, hogy Owen és Fernando Torres, világklasszis csatáraink ontották vörös mezben a gólokat, majd aztán elmentek és kiégtek? Amíg Drogba, Rooney vagy Henry a többi nagy csapat csatárai akár tíz vagy több évig is tudták tartani klasszisformájukat a csapatukban és csak pályafutásuk zenitje után igazoltak máshova és így is legendaként vannak emlegetve az adott csapatnál, addig a Klopp előtti időkben két legjobb csatárunk, akiktől a legtöbbet várták Liverpoolban, mégis távoztak karrierjük csúcsán, cserben hagyva a csapatot, hogy aztán csak önmaguk árnyékai legyenek.

Michael Owen karrierje már 17 évesen beindult, 18 évesen már mesterhármast is szerzett Liverpool mezben, sőt ezt annyi idősen még háromszor megismételte. A csodagyerek, miután válogatott mezben is bizonyította tudását, úgy tűnt, hogy új Dalglish-ként újra bajnoki címig vezeti a Liverpoolt. 2004-ban azonban valami hiba került a gépezetbe, egy rossz igazolás és már nem tudta hozni aranylabdás formáját és elillantak a vele kapcsolatos remények.

Hasonló eset megtörtént egy másik ifjú világklasszis csatárunkkal. „El Nino”, azaz Fernando Torres, aki ontotta a gólokat liverpooli éveiben, aztán hirtelen nála is elállt a gólcsap és egy rossz igazolással ő sem tudott már a régi lenni. Tény, hogy mindent megnyert, de leginkább csak epizodistaként beszállva.

Tény, hogy voltak klasszis csatáraink bőven a Premier League éra óta (Ian Rush, Robbie Fowler, Dirk Kuyt) de mégis, Owen és Torres esete volt mindenki számára a legrettenthetetlenebb, félistenek voltak az Anfielden de ez mégsem volt nekik elég és inkább a könnyebb utat választották.

Távozás okai:

Owen 16 évesen lett hivatalosan a csapat játékosa, első gólját 17 évesen, debütáló meccsén, már megszerezte. Olyan Liverpool legendákkal szívhatta magába az anfieldi életérzést, mint: McManaman, Jamie Redknapp, Robbie Fowler, Rob Jones és egy másik friss kerettaggal, egy bizonyos Jamie Carragherrel is. Azaz nem csak jött-ment zsoldosok adták át neki, hogy milyen felelősséggel és megtiszteltetéssel jár a vörös mez.

17 évesen már kikiáltották a következő Dalglishnak, Rushnak és Fowlernek egyaránt (Igaz Fowler ekkor még csak 21 éves volt). Többen azonban megkérdőjelezték Roy Evans, akkori edzőt, hogy biztos jó ötlet-e ilyen fiatalon játszatni. Erre ő csak annyit mondott:

 „Ha elég jó vagy akkor elég idős is vagy, hogy játssz.”

A bizalom adott volt, és ez Roy Evans leváltása után Gerard Houllier érkeztével is megmaradt. Alkalom adtán még a csapatkapitányi karszalagot is megkapta. A szurkolók pedig egyenesen imádták, főleg azért mert reményt adott nekik azzal, hogy már olyan fiatalon ontotta a gólokat és ezzel egy szép jövőt felfestve a csapat híveinek a jövőre.

A légkör számára Benítez érkezésével és a sikerek elmaradásával romolhatott meg.  A BBC egykori cikke szerint, nem volt felhőtlen a viszonyuk és Benítez sem sürgette Owen szerződésének hosszabbítását a vezetőségénél. Arról is lehetett hallani, hogy Benítez a „Scouser” klikket (Owen, Steven Gerrard, Jamie Carragher és Danny Murphy) is szét akarta oszlatni és az általa ismert játékosokat a csapathoz hozni. Owen miután már pedzegette Benítez érkezése előtt esetleges távozását, valószínűsíthető, hogy spanyol mester érkezése csak lökést adott döntésének.

Torres is hasonlóan korán kezdte a karrierjét az Atletico Mardidban. Ő is 17 évesen lőtte meg első felnőtt gólját és hasonlóan fényes jövőt jósoltak neki. 6 év alatt 82 gólt szerzett a madridi csapat színeiben, ezzel sok csapat érdeklődését felkeltve. Többek közt a Liverpoolét

Owen távozása óta nem is volt a Liverpoolnak igazán klasszis játékosa elől, bár én Kuyt-öt ide sorolnám de ő nem az a klasszikus 9-es. 2007-ig olyan csatárokkal kellett operálni Beníteznek mint: Luis García, Djibril Cissé, Milan Baros, Peter Crouch illetve a már kiöregedő félben lévő Fernando Morientes. Jó csatárok de egyik sem volt igazán klasszis, egyiktől sem lehetett várni 20+ gólos szezonokat.

Benítez így is tudott nyerni egy BL-t a csapattal, ami után mindenki várta a bajnoki címet. A védelem és a középpálya teljesen rendben volt, előre kellett valaki akiben Benítez is megbízik és elég jó, hogy azt a pluszt is hozzáadja a Liverpool játékához. 2007-ben meg is szerezte a csapat, az akkor 23 éves Torrest. Kész volt a csapata a bajnoki címre.

Első szezonjában 24 gól szerzett a bajnokságban és 6-ot a Bajnokok Ligájában. Megérkezett a várva várt gól felelős, de a sikerek továbbra sem. Ennek ellenére Torres-t szerették, csapaton belül és kívül is. Emlékeimben mai napig él az Atletico Madrid elleni BL találkozó, amikor Torres visszatért a Vicente Calderónba és érezhette mindkét tábor szeretetét. A szurkolókat hiába választották el a lezárt szektorok, a Torres iránt érzett közös szeretet miatt folyamatosan ment a szurkolói sálak csere-beréje a két tábor közt. A fiatal csatár az egekig volt magasztalva.

Ám hiába ment neki jól, miután menesztették Benítezt és a csapat eladta Mascherano-t és Xabi Alonso-t, Torres már nem érezte, hogy egy sikeres csapatot szolgálna, és megingott bizalma a tulajdonos felé. Így elfogadta a Chelsea ajánlatát, ahogy fogalmazott:

„A legjobb akartam lenni, így olyan csapathoz akartam menni, akik megadják a feltételeket, hogy a legjobb lehessek”.

Sikertelenség

Michael Owen pont a Liverpool egyik legsikertelenebb korszakába csöppent bele. Sokáig semmi babér nem termett a csapatnak, aztán Houllier összerakta a keretet és jött a 2001-es csillagos ötös. FA-kupa, UEFA-kupa, Liga-kupa, Community Shield és Európai Szuperkupa. Owen ezzel az 5 trófeával és szezon béli 24 góljával ráadásul még az aranylabdát is elnyerte, ezzel meg koronázva a 2001-es évet. Minden tökéletesen indult a következő idényre. Mert jó-jó 5 trófea, de a még mindig nem a bajnoki cím és BL győzelem, amik az igazán mérvadó…

2001/2002-es idényre érkezett is az erősítés. Akkor igazolt a csapathoz: Dudek, Baros,Riise, Abel Xavier és Anelka. De hiába az erősítés sajnos ez is csak 2. helyhez volt elég a bajnokságban, a BL-ben pedig egy negyeddöntőhöz.

Owen csapaton belül sikeresnek számított. 10 mesterhármast szerzett 8 év alatt és első idényén kívül mindig ő volt a házi gólkirály, de a fontos trófeák csakugyan nem jöttek. A 2002-es világbajnokság után, amikor az angol aranygenerációval is elbukott, valószínűleg tudatosult benne, hogy mint klasszis aranylabdás csatár nem fog nagyobb sikereket elérni a folyamatosan építkező csapatával. Úgy vélte a bajnokság 3.-4. helyéért küzdeni nem hozzá méltó. Ezért kézenfekvő volt neki a kor legütősebb keretével rendelkező csapat, a Real Madrid.

Torresnél hasonló helyzet alakult ki. A Liverpoolban világklasszis csatár vált belőle. Kétszer is beválaszották a FIFA év csapatába, 2008-ban még az aranylabda szavazáson is harmadik lett, de Owennel ellentétbe ő nem hogy nem nyert kisebb trófeát, ő konkrétan semmit sem nyert a Liverpoollal.  Ez, mint Gerrard által kiderült és véleményem szerint is, nagyban Benítez hibája volt, amit később a vezetőség is beismert, mert hiába a BL győzelem, a csapat egyhelyben toporgott. Ezért új alapokra akart a vezetőség építeni egy új csapatot. Ezt Torres már nem akarta megvárni, pedig neki a válogatott siker (2008-as EB, 2010-es vb győzelem) is összejött, mégis eligazolt 2011 Januárjába a Chelsea-hez.

Hogy jól döntöttek? Nézőpont kérdése. Owennél egyértelmű a válasz, hogy nem. Hiszen sikeresen lemaradt egy Bajnokok Ligája győzelemről ráadásul pont egy évre rá miután elhagyta nevelő egyesületét. Real Madridnál viszont mindenféle siker elkerülte. Semmit nem tudott nyerni csapatával egy év alatt. Később bár nyert egy bajnoki címet a Manchester Uniteddel (főképp csereként), de az odaigazolásával, Liverpool szurkolók tömegeit haragította magára és ásta el magát sokak szemében.

Fernando Torres viszont majdnem mindent megnyert a Chelsea-vel. Ám „El Nino” elképesztő formahanyatlással fizetett meg a sikerekért. Míg a Vörösöknél átlag 23 gólos szezonokat produkált 3,5 év alatt, addig a Chelseaben ugyanennyi idő alatt ez az átlag lecsökkent 13-ra. Első félszezonjában összesen egy (!) darab gólra volt képes 18 meccs alatt ezzel nevetség tárgyává sikerült válnia az angol sajtóban és szurkolói berkekben egyaránt. Tiszteletet nem igen sikerült későbbiekben sem visszaszereznie magának mivel messze elmaradt a világklasszis szinttől és inkább csak epizodistává vált a Kékeknél.

Visszaesés okai:

A játékstílus változása, a nagyobb konkurencia, az elvárások és a mentális problémák jönnek fel általában ilyenkor, mint okok. Két főszereplőnket sem kerülték el ezek. Elhagyták a komfort zónájukat, amit nem tudtak feldolgozni.

Owen Chesterben nőtt fel nem messze Liverpooltól, a Vörösöknél nevelkedett és ott lett profi labdarúgó. Mindenki (el)ismerte és ő is ismert mindenkit. Otthon volt. Barátok közt játszhatta kedvenc sportját és folytonos szeretet vette körül. Ahogy jöttek számára a sikerek, úgy lett az egyik legfontosabb játékos. Ha Livepool, akkor általában róla szólt minden és bérelt helye volt a kezdőben, hacsak nem volt sérült. Mindenki őt akarta és sosem volt riválisa csatár posztra. Liverpool nem csak a csapata hanem az otthona is volt.

Ezzel szemben Madridban rögtön két komoly riválisa is akadt Raúl és Ronaldo személyében. A brazil legenda és a spanyol klub ikon mindig is előnyt élvezett vele szemben. Amellett, hogy először találkozott komolyabb versenyhelyzettel még a magánélete sem volt teljesen nyugodt. Feleségével és lányával majd’ 5 hónapig egy hotel szobában kellett lakniuk, amit a család minden tagja utált és ez a családfő teljesítményén is kimutatkozott. Egyáltalán nem tudott beilleszkedni az új környezetbe, nem tudta feldolgozni a hirtelen változásokat és valószínűleg ez mind egyben túl sok volt neki.

Ha türelmesebb lett volna, lehet jobban ki tudott volna bontakozni Madridban de kellett neki a játék idő a világbajnokság miatt és valószínűleg a szigetország is hiányzott neki. Így szorgalmazta távozását a spanyol fővárosból. Szeretett volna Liverpoolba visszatérni, de mint tudjuk, a Vörösök nem tudtak rálicitálni a Newcastle United által kínált 16 millió fontos ajánlatra.

A Szarkáknál már kezdtek előjönni a fizikális problémák is. Mivel Owen gyakorlatilag 17 éves korától folyamatos terhelésnek volt kitéve, így túl volt játszatva emiatt folytonos sérülésektől szenvedett.

A másik, hogy egy eléggé egydimenziós játékról van szó. Nem volt nagy cselező és a pályán sem látott kifejezetten jól. Játéka a sebességére és gólra törésre épült. Az ilyen játékosok pedig hamar kitudnak égni. Valószínűleg a Unitedben ezért is volt kifejezetten csak pad melegítő, bár egy Wolfsburg elleni mesterhármassal még észrevétette magát.

Torresnek is hasonló problémái voltak. Ő azonban azt a nyomást sem igazán bírta elviselni, hogy 50 millió fontot fizettek érte és ennek kell megfelelnie, amire rájött a szurkolók folytonos zrikálása is.

Liverpoolban sok barátságot kötött és Európa egyik legjobb összhangú csapatában játszhatott (Pepe Reina, Jamie Carragher, Xabi Alonso, Javier Mascherano, Steven Gerrard). A ’Pool egy frissen felépült fiatalos csapat volt, míg a Chelsea-ben leginkább az Abramovics-éra veteránjai alkották a csapat gerincét. Torrest az új-hullámnak szánták Juan Mata, Oriol Romeu és Daniel Sturridge mellé.

Kevésbé feküdt neki Lampard játéka. Gerrarddal remek duót alkottak, az ő játékuk sokkal sebesebb volt és Gerrard is nagyobb tempót diktált mindig. Lampard viszont sokkal inkább a megfontoltabb irányító szerepkört töltött be. Hiába futott üresre, ha Lampard nem érezte jó döntésnek a spanyol csatárt választani, akkor másnak adta a labdát ezzel Torrest sokkal fizikálisabb játékra kényszerítve.

„El Nino”-nak is szembe kellett néznie a konkurenciával. Ami Liverpoolban N’gog-ot, Voronyint és El Zhar-t jelentette, az a Chelsea-nél Drogba, Lukaku, Sturridge, Kalou, Demba Ba vagy Samuel Eto’o voltak. Azért érezzük a különbséget. Torres bérelt helye és kivételezett státusza a múlté lett, ami nyilván hatalmas törés lehetett neki. Emiatt folyamatos megfelelés kényszerbe volt és ezt a nyomást nem bírta. Elvesztette önbizalmát.

Összességében lehet azt mondani, hogy ő sem bírta mentálisan elviselni a váltást. Illetve a túljátszottság nála is érv lehet, hiszen ő is már nagyon fiatalon kulcs szerepet töltött be csapatában.

Miért megy nehezen a megbocsájtás?

Mert a „mi fiaink” voltak. Sokszor említettem, hogy Owen abszolút Liverpool nevelés. Vörös mezben lett sikeres és abban lett aranylabdás. Torres pedig nálunk lett világsztár, az Anfielden bontakozott ki igazán és liverpooliként lett világ-és Európa-bajnok is. Mindketten hatalmas sikerekre voltak hivatottak. Torres meg is valósította őket, de nem éppen a leg inkább hozzá méltó módon.

Owen esete még kevésbé megbocsájtható, főleg a Unitedbe való igazolása után. A szurkolók emiatt petíciót is nyújtottak be, hogy ne lehessen a csapat nagykövete. Több volt játékostársa és más szurkoló megvédte azzal, hogy a rajongók hajlamosak elfelejteni mi-mindent tett a Vörösökért. De próbáljuk már meg elképzelni Paul Scholes-t Liverpool mezben....Ugye, hogy kényelmetlen gondolat.

Legfőbb és legfájóbb ok mégis az, hogy mindketten inkább a sikerekért igazoltak el ahelyett, hogy megpróbáltak volna küzdeni érte ott, ahol megbecsülés és szeretet vette körbe őket. Ki tudja, lehet akár még egy Torres-Owen csatár duó is összejöhetett volna...

Szalah, Firmino, Mané! Remélem okultok példájukból!