Régen, amikor egy PSG kaliberű csapat érkezett az Anfield Roadra a 10’-es évek bármelyik részében, akkor arra hivatkoztunk sokan, hogy hinnünk kell a győzelemben, és ez lehet a legjobb esélyünk rá. Ha pedig nem sikerült megverni az adott csapatot, amit épp a világ legjobbjai között tartottak számon, hát szétraktuk kezeinket, és azt mondtuk kissé csalódottan: „Hát igen, jó lenne eljutni idáig valamikor.”

Nos, megérkeztünk. A Liverpool 2018-ban elmondhatja magáról, hogy a világ elit egy olyan részét képzi, ahol nem csupán a küzdeni tudás magasiskoláját tárja szurkolói elé, de immáron már a szenvedély sem bánkódott végzősként a banketten egyedül táncoló csiszolatlan gyémánt, hanem a profizmussal egy párt alkotva tetszeleghetnek a bálkirály, és bálkirálynő szerepében.

Miért mondom ezt? Mert bár izgalmasan alakult a vége, megint magunknak tettük nehézzé. Szerintem egy csapatnak is elsősorban inkább önmagához képest kell fejlődnie, és ha visszaemlékszünk az első meccsre a csoportkörből, akkor szintén kétgólos hátrányból szórakoztuk döntetlenre a focit. Azon túl, hogy azóta rengeteg dolgot tanultunk, és jól láthatóan a játékunk is változott valamelyest, van még egy fontos tényező, ami mellettünk áll. Nem először, és vélhetően nem utoljára, ezúttal mégis egy nagyágyúval szemben találtuk meg azt a kis pluszt, ami a győzelemhez kellett.

Hat mérkőzés telt el a szezonból, és a hatodik meccsre mentünk ki úgy, mintha ismét a Kijevi finálét játszanánk le. Csúsztunk, másztunk, rohantunk, küzdöttünk. Aztán jött Bobby, én meg akkorát üvöltöttem, mint legutoljára a Róma elleni meccs visszavágójának lefújásakor.

Ezúttal nem mennék végig a szokásos körökön, egyszerűen csak szeretnék megemlíteni pár dolgot. Például Sturridget, akivel kapcsolatban joggal kérdezhettük mindannyian: készen áll helyettesíteni Firminot a csoport egyik legnehezebb meccsén azonnal? Látszott, hogy nincsen csúcsformában, de ami a legfontosabb volt teljesítette, és befejelte a maga gólját. Szerintem ezzel igazolta, hogy számíthatunk rá, és ahogyan a második félidőre jöttek ki Kloppal is látszott, hogy a mester bízik benne. Ugyanakkor itt sem ért volna semmit egy jó teljesítmény gól nélkül. Hány olyan játékost tudunk mondani, akik szimpatikusak voltak, mert hajtottak, de mindig hiányzott belőlük az a plusz, ami miatt a meccs után kiemeljük őket? Táncos kedvű, másodvirágzására készülő csatárunknak mindenkinél jobban kellett ez a gól. Elég kellemes probléma utólag arról beszélni, hogy az érvénytelenített gólunk előtt miért nem tudta egyből kapuba passzolni a hozzá pattanó labdát.


Csapatként működtünk ma is kiválóan, öröm volt látni azt a kémiát, ami a játékosok között van. Érdemes megemlíteni, hogy Mbappé volt az egyetlen veszélyes támadója annak a PSG-nek, ahol Neymar talán még mindig Van Dijk és Gomez zsebében szambázik ide-oda. Milner még mindig egy állat, ahogy Wijnaldum helye is egyre biztosabb a kezdőben. Hány olyan edző van, aki Gini Wijnaldumból ilyen klasszis teljesítményt tudna elővarázsolni? Remélem Rabiot tanult tőle pár dolgot, és jövő ilyenkor már nálunk játszik majd.

Salahval kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Hetek óta gondolkozok rajta, hogy a szerepe változott-e meg csapaton belül, nekünk túl nagyok-e az elvárásaink vele szemben, vagy egyszerűen csak van valami a háttérben, ami miatt még nem tudja kihozni magából azt, ami igazán benne van. Hiszek benne, van egy olyan sanda gyanúm, hogy be fog ez indulni, talán pont akkor, amikor már a legtöbben azt mondanák: ez a fiú egy egyszezonos csoda volt.


Szóval, köszi ezt az estét a csapatnak, és köszi Firminonak, hogy ismét rájöhettem, miért imádom annyira a futballt. A Napoli máris pontot hullajtott a Zvezda ellen, így elmondhatjuk, hogy vezetjük a csoportunkat. A szezon egészét tekintve hat mérkőzés, hat győzelem, hétvégén pedig tali a B csapattal otthon. A kicsik megmutathatják, hogy valamelyikük méltó egy szerződésre, és felhozhatjuk a nagyokhoz is.

Allez Allez Allez!