Harmadik napja ért véget a döntőnk, én pedig még mindig nem értem az egész történtet. Próbálom a darabkákat összerakni, de valahogy nem illenek egymásba. Ahogyan faltuk a kilométereket az ukrán szerpentinen hazafele, értelmetlenül bambultam magam elé kisírt szemmel, és az önsajnálat legmélyebb bugyraiban próbáltam választ találni egy egyszerű kérdésre: miért így?

1. INDUL AZ UTAZÁS, CSAK ERRE VÁRTÁL

A Róma elleni elődöntőnek a végén szörnyen boldogok voltunk, mert tudtuk, hogy megyünk Kijevbe. Mint gyorsan kiderült, a szerkesztőségből ketten. Volt néhány nyitott kérdés, de ezek összességében csak arról voltak hivatottak dönteni, hogy jó, vagy fantasztikus lesz az utazásunk. Mi úgy gondoltuk, hogy életünk túrája előtt állunk, és ha őszinte akarok lenni, akkor el kell mondanom, hogy hetekig ezzel keltem és feküdtem: megyünk Kijevbe!

Első ránézésre a vonat tűnt a legoptimálisabb döntésnek, konkrétan a római meccs másnapján el is indultam utánakérdezni a dolgoknak. Két átszállás, összesen 25 óra utazás. Eléggé szájhúzós történet, de hát az ember fia ne válogasson, ha ott akar lenni egy Bajnokok Ligája döntőn. Kíváncsiságból nem sokkal ezután felnéztem a Wizzair oldalára, és találtam egy még a vonatnál is olcsóbb lehetőséget, kiváló kondíciókkal. Peti közben az Uefa válaszára várt az akkreditáció ügyében és frissítette két percenként a gmailt, mintha így minimum növelné az esélyét annak, hogy pozitív választ kap. Megértettem, az én elvem is az, hogy ha a buszmegállóban többen nézzük, hogy jön-e a busz, akkor előbb érkezik. A válasz megérkezett és pozitív volt, így képviseltethettük magunkat az utolsó edzésen, és a meccsen is magán. Aztán persze nem mi lennénk, ha nem törekedtünk volna itt is a lehető legjobbra, így némi számolás után kijött, hogy kocsival az utazás egy pofátlanul olcsó összegre kijöhet fejenként, ha négyen megyünk. Úgyhogy végül emellett döntöttünk a 12-15 órás utazási idő ellenére is. Lelkesek voltunk, és ha még nem írtam volna, akkor elképesztően vártuk az indulást.

2. LÁZÁR BENCE ÉS A MAGYAR KUPA

Szerencsés gyerekek vagyunk, és valami furcsa fétis következtében a magyar futballt sem vetjük meg. Sőt, mondok jobbat, Peti egyenesen rajong érte. Lenyűgözőnek tartom, ahogyan teljes átéléssel tud mesélni róla, milyen íze van annak a jelenetnek, amikor a Balmazújváros – Paks rangadón az egyik játékos egyenesen tud passzolni. Én magam már több éve nem látogatom a lelátót aktívan, és azt hiszem valami csodának kéne történnie ahhoz, hogy ez változzon, de az ott eltöltött öt év nem múlt el nyomtalanul, így az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a Magyar Kupa döntőn ott leszek. Ami nekem egy szelet volt újra több mint 10.000 társammal karöltve az emlékeim féltve őrzött kincstárából, az Petinek lehetőség a gyakorlásra az ország legjobb sportfotósának a munkáját segítve. Réti Zsolti képei ugyanis képviselnek egy olyan egyediséget és megfoghatatlanságot, ami miatt látatlanban is azt mondja az ember: ilyen, amikor a szenvedély találkozik a legmagasabb szintű profizmussal.

"Donát, tudunk csinálni egy közös fotót? Köszönöm, gratulálok a gólodhoz, legközelebb kicsit helyezhetnéd is!"

Alapvetően nyilván egy BL döntős beszámolóról van szó, viszont mindenképp szerettem volna írni erről, mielőtt jobban belemegyünk a túrába. Két dolgot emelnék ki. Az egyik Zsótér Donát bombája, amibe mondjuk egy kis erőt is vihetett volna, helyezve a lövést, a másik pedig Lázár Bence, aki nem csak örökre a szívünkben él majd, hanem a mindent eldöntő tizenegyes előtt Pajovicnak is súgott: erre vetődj majd. Boldog voltam a meccs utáni ünneplést követően, és azt mondtam: jöhet Kijev.

3. VÉGELÁTHATATLANUL TORNYOSULÓ KILOMÉTEREK

A Magyar Kupadöntő után tehát egyből indultunk. Történetünk két másik főszereplője Thiago a 90.min-től, és Peti édesapja, akit mi az úton stílusosan csak „apukának” hívtunk, nem mellesleg pedig a sofőrünk is ő volt. Induláskor Thiago kinyitott egy energiaitalt, megitta, majd úgy döntött alszik egyet, ez a tény pedig olyan jó hangulatot kerített a kocsiba, hogy észre se vettük, de máris a határnál voltunk. Valahogy hajnalhasadtán senki nem akart átkelni igazán a határon, így viszonylag gyorsan sikerült átérni Ukrajnába. Noha nem túl sok minden, de ha van valami, ami szép ott kint, akkor a völgyek és erdők között kanyargó utak mindenképp ide sorolhatóak. Utoljára Erdélyben láttam ilyesmit, és már ott is el tudtam veszni a látványban, így itt is csak hátradőltem, hallgattam a zenéimet, és élveztem az egészet. Nagyon mást nem is tudtam volna tenni, esetleg a három percenként feltűnő benzinkutakat számolni. Kicsit olyan, mintha az egész ország ebből akarna meggazdagodni, de minimum biztosra menni, és dominanciát mutatni a kínálat oldaláról a keresletnek udvarolva.

Ha ivós játékba fogunk, és minden benzinkút után húzunk valami rövidet, azt hiszem úgy 30-40 kilométer után elfogyott volna a készletünk. Ahogy egyre inkább haladtunk beljebb, és megérkeztünk az első városba, olyan érzésünk volt, mintha masszívan visszacsöppentünk volna a 80-as évekbe, ami rossznak semmiképp, érdekesnek annál inkább volt nevezhető. Ukrajnában minden nagyjából 30-40%-al legalább olcsóbb, mint itthon, így lehet, hogy a reggelinket négy személyre nagyjából 1500 forintból hoztuk ki egy benzinkúton, és bőven jól is laktunk. Utunk további részében brazil barátunkat tanítottuk magyarul, így gondoskodva arról, hogy immáron több nyelven is tudjon portugálul, majd Petivel fogadást kötöttem arról, mit fogunk legközelebb látni: benzinkutat, vagy az út szélén sétáló helyi lakost? Én nyertem, jók voltak a megérzéseim a benzinkúttal kapcsolatban. Szép lassan Kijevbe is megérkeztünk, mégsem utalt semmi arra, hogy itt néhány napon belül Bajnokok Ligája döntőt rendeznének, és Liverpool szurkolót sem láttunk. Furcsa volt, az már kevésbé, hogy itt is olyan érzése volt az embernek, mintha 40 évet visszautazott volna az időben. Megtaláltuk, és elfoglaltuk a szállásunkat, ami nagyjából úgy nézett ki, mintha egy diákszállón lettünk volna. Megnyugtató, hogy nem a nászutunkra készültünk, és nem is akartunk sok időt eltölteni ott, csak aludni.

4. MAROZSÁN DZSENNIFER NAGY NAPJA

Gyakorlatilag lepakoltunk, és már indultunk is a második meccsünkre. Lyon – Wolfsburg, női Bajnokok Ligája döntő. Ami engem azonnal meglepett, hogy a semmiből előkerült több ezer ember az utcákra, aztán sikerült realizálni, hogy a város életében valószínűleg még egy ilyen esemény is elég nagynak számít ahhoz, hogy eladják rá az összes jegyet. Lyon, vagy Wolfsburg szurkolóval ugyanis csak egy maroknyival lehetett találkozni, a stadionban mégis több mint 14.000-en voltak a meccs ideje alatt.

90 percig nem történt gyakorlatilag semmi, hiába küzdöttek a lányok, ellenben Thiagonak megtanítottam, hogy nálunk bármit és bárhogyan kérhetsz a másiktól, amennyiben a végére odabiggyesztesz egy apró kis szót: légyszíves. A női futballban tehát túl sok szép dolog nincs, kivéve persze magukat a lányokat, és ha már Jakabfi Zsanett nem kapott lehetőséget, akkor Marozsán Dzsennifernek szurkoltam, hogy tegye büszkévé kis országunkat minimum egy jó teljesítménnyel. A hosszabbításban aztán felpörögtek a dolgok, először a németek szereztek egy távoli lövésből gólt, majd a franciák pár perc leforgása alatt tálalták forrón a bosszút, és rámoltak be hármat. A hosszabbítás második részében esett még egy francia gól, mi pedig premierből követhettük végig, ahogy Peti újabb kupagyőzelmet kap lencsevégre az ünneplő játékosok és szurkolók egyvelegében. A Lyon sorozatban harmadszor nyert. Minden gyönyörű és fényes volt, az utazás után pedig a női BL döntő megtekintése majdnem olyan kellemes, mint az odafele elfogyasztott hideg sör. A jó dolgok azonban itt véget is értek, legalábbis számomra, mert innen valahogy minden elromlott, és erősen kutatnom kell ahhoz, hogy megragadjam a pozitív élményeket. Volt egy rossz előérzetem a meccsel kapcsolatban, de amikor bárki megkérdezett róla, akkor csodálatos angollal csak ennyit mondtam: „nagyon remélem, hogy megnyerjük, többet nem tudok mondani”.

5. UKRÁN VENDÉGSZERETET

Megvan az a jelenség, amikor „Kapzsi Jancsi” megérzi a pénzszagot, és úgy dönt, hogy szállásadóként meggazdagszik a Kijevbe érkező szurkolókon? És az, amikor a kijevi fiatalok kiherélik ezeket az embereket, és tömegesen ingyenes szállást biztosítanak, mondván Ukrajnában nem mindenki egy geci? Szimpatikus jelenség volt, ahogyan tulajdonképpen elárasztották az erre szakosodott csoportokat az ilyen felajánlások. A meccs után összepakoltam pár dolgot ami kellhetett éjszakára, majd elindultunk a családhoz, akiknél az előttem álló két éjszakán aludtam. Dima, az Amerikában politikát tanuló egyetemista srác üdvözölt minket, és mutatta meg a lakást az öccsével, ami például a hivatalos szállásunkhoz képest egy hotelnek tűnt belülről. Ráadásul a paneltömb alján egy 0-24-es bolt is üzemelt bő kínálattal, így farkaséhesen vásárolhattam be magamnak potom 900 forintból.

Petiék visszaindultak, én pedig felmentem a lakásba, aztán Dimáék is magamra hagytak és csak a család egyik barátja maradt otthon, így ketten voltunk. Ekkora már több mint 50 órája nem aludtam normálisan ágyban, mivel a kocsiban lehetetlen volt ezt kivitelezni 1-2 óránál tovább, így mind a zuhanyt és a vacsorát is isteni ajándéknak éreztem. A szoba tökéletes volt, az már egy másik kérdés, hogy a fejem fölött egy méretes Giggs festmény, a jobbomon egy méteres United zászló és néhány sál, míg azelőtt dedikált Vidic és Evra képek sorakoztak. „Almost perfect”- mondtam Dimának mielőtt magamra hagyott volna, és bár az ukránok nem tudom, mit mondanak erre, mi magyarok valami ilyesmit: ajándék lónak ne nézd a fogát. Ágyban feküdtem, csend volt körülöttem, jól laktam, és még Wifi is volt, így ismét keblemre ölelhettem a virtuális életem minden csetlő-botló szereplőjét mielőtt álomba szenderültem.

6. „YOU JUST A SHIT BARCELONA”

A pénteki napról érdemben nem szeretnék nyilatkozni. Szombaton 10 óra körül keltem, Thiago 11-re érkezett. Zuhany, reggeli, aztán vissza a srácok szállására, ahol összepakoltuk az összes cuccunkat, hogy a meccs után, legyen bármi is a vége ezzel már ne kelljen foglalkozni. A stadionnál parkoltunk le, érdekes volt, ahogyan a belvárosban egyszer csak a semmiből kiemelkedik egy stadion, rajta hatalmas vászonnal jelezve, hogy itt ma este bizony futballmeccs lesz. Lézengő szurkolók a stadion körül, napsütés, néhány kötelező fotó, és irány ebédelni az egyik étterembe, ahol Peti már várt minket.

Ő épp a szurkolói zónából jött, számtalan általa készített kép tanúskodott arról, hogy a Liverpoolból, és a világ minden tájáról ide érkezett fanatikusok azt a parkot is családiasan berendezték, míg az egyes kocsmáknál maroknyi madridival tudatták, hogy a csapatuk, és ők maguk is csupán a Barcelona egy szarabbik változata. Az ebédünk egy ilyen pizza szerű valami volt, aközben pedig megalkottuk a nap további részének a terveit. Ebéd után bementünk a szurkolói zónába, ami addigra tömve lett Liverpool szurkolókkal, a színpadnál pedig különféle dalokat énekeltünk. Nekem valamiért az egyik kedvencem április óta stabilan a Gini Wijnaldum song, amihez, mint itt kiderült, már nem hivatalos zeneszám is tartozik.

7. RAMOS, TE FÉREG

Peti a stadionba fotózni, „apuka” a lelátóra, mi pedig a hivatalos kivetítőhöz mentünk szurkolni Thiagoval. Két órával a meccs előtt érkeztünk a térre, de már ekkorra is a fele megtelt. Találkoztunk egy angol sráccal és a haverjával, akivel azonnal sikerült kialakítani a jó kapcsolatot, kis idő múlva pedig átmentünk oda, ahol a vörösök egy csoportja hozzánk hasonlóan kellő hangerővel kívánta buzdítani a csapatot, bízva benne, hogy mindez a stadionig is elhallatszik majd. Lassan telt az idő, a képernyőn közben olyan „legendák” nyilatkoztak, mint David James, vagy Andriy Voronin, kijöttek a kezdők is, a csapatok is megérkeztek a stadionba. Lovren volt az első fecske, aki kimerészkedett körülnézni a pálya gyepszőnyegére, arcán pedig elszántságot és tüzet láttam, azt, hogy a horvát harcosunk mindent meg fog tenni a győzelemért.

A kezdésre rengetegen lettünk, utoljára talán a Margitszigeten láttam ekkora tömeget az EB idején a portugálok, vagy a belgák elleni meccsen. Végül végre elindult a meccs, mi pedig örömmel nyugtáztuk, hogy a tőlünk megszokott keménységgel és határozottsággal megyünk előre, a helyzetek is jöttek. Lelkesen buzdítottuk a csapatot, egy kuka körül pedig számtalan nemzet büszke állampolgára szorított csapatunk sikeréért különböző dalokat énekelve. Az első félidő felénél megtörtént az első tragikus esemény, én magam pedig döbbentem álltam az eset előtt. Létezik, hogy valaki egy aljas féreg módjára szánt szándékkal kivonja a forgalomból az ellenfél legjobb játékosát? Úgy tűnik, ha Sergio Ramosnak hívják, a cél minden esetben szentesíti az eszközt.

Túl hosszú boncolgatásokba nem mennék bele, de én valahogy úgy vonnám le a következtetést, hogy szinte bármelyik madridi játékos esetében el tudnám azt képzelni, hogy egy szerencsétlen véletlenről volt szó. Kivéve Ramosnál. Salah ugyan megpróbálta folytatni, de nem ment neki. Nagyon ideges voltam, de annak legalább minimálisan örültem, hogy Klopp nem a „csatárjainkhoz” nyúlt. Onnantól egy kicsit ugyan visszaestünk, de továbbra is úgy láttam meglehet az esélyünk a győzelemre. A félidőben büszke voltam a srácokra, mindenki tette a dolgát becsülettel.

8. MIÉRT ÍGY?

Elkezdődött a második félidő, öt perc múlva pedig azt hittem kiesik a szemem a helyéről. Az ember, aki az elmúlt fél évben elképesztően keményen dolgozott azért, hogy jövőre is itt lehessen, odagurította Benzemának a labdát, aki köszönte szépen, és megszerezte a vezetést. Egymás tekintetét kerestük a többiekkel, mindenki próbálta megérteni, hogyan történhet meg ilyen. De ezt még túl lehet élni, felnéztem az égre, és azt mondtam, legyen ott bárki is: „nem kaphatunk ki egy ilyen góllal”. Aztán négy perccel később jött az egyenlítő gólunk. Lovren fejelte le Ramost, az érkező labdára pedig Mané csapott le és kotorta a kapuba a labdát, a téren pedig egy hangrobbanás keretében szabadult ki mindenkiből a feszültség, az öröm, és a boldogság.

Csodálatos pillanatok voltak, talán a négy nap alatt a lehető legcsodálatosabbak, amiket átéltem. Új erőre kaptunk, hinni kezdtünk, talán valahogy tudunk lőni még egyet. Nem így lett. A reményeink tíz percig tartottak, a madridiak pedig egy olyan ember csodagólját ünnepelték, akit egész évben köpködtek a saját játékosukként. Látod Gareth, ha ezt a gólt nálunk lövöd mondjuk, szobrot kapsz az Anfielden. Igazából nem tudtunk mit tenni, ahogyan korábban Wanyama, úgy Bale góljánál is csak ennyit tudtam kinyögni: jól beb@szta. Igazából még ez után is hittünk abban, hogy szerezhetünk egy második gólt. Frusztráló volt, hogy Karius baromsága miatt nem döntetlen az állás, de nem adhattuk fel. Minket, Liverpool szurkolókat arra tanítottak, hogy az utolsó pillanatig bízzunk, mert csodák bármikor történhetnek. És akkor jött a harmadik gól, én pedig tehetetlenül széttártam a kezem, és kiáltottam: „nem, ilyen nincs b@zmeg, hogy így nézzük be ezt a kurva döntőt! Két ilyen hibával, ilyen egyszerűen nem létezik” – vagy valami ilyesmit mondhattam anélkül, hogy körülöttem bárki értette volna. Éreztem, ahogy kezd kitörni belőlem az elmúlt egy év minden feszültsége, és onnantól már csak abban bíztam, hogy valóban valamilyen csoda fog történni. Valahol a 90. perc előtt volt egy szabadrúgásunk, és éreztük, hogy ebben van az utolsó lehetőség. Ha ez bemegy, még van kb öt percünk, ahol bármi történhet. De végül nem lett belőle semmi, sőt, igazából a védőink fantasztikus teljesítményének köszönhetően nem lett négy, vagy öt egy. Robertson bemutatta az év legnagyobb szerelését, Ronaldo meg kishíján hisztirohamot kapott, mert ez a döntő nem róla szólt. Lefújták a meccset, én pedig csak szótlanul álltam, és hagytam, hogy a könnyek egymásután lecsorogjanak az arcomon. Nem tudtam, és nem is akartam mit kezdeni velük, az pedig nyilván csak olaj volt a tűzre, amikor Thiago a lehető legrosszabb vigasztalási módszert választva jött oda és mondta angolul: „Ne sírj, legalább itt voltatok” – kösz, sokra megyek vele, válaszoltam magamban, majd valóban sírni kezdtem, és figyeltem, ahogyan a képernyőn zajlanak az események.

Akkor úgy tűnt, hogy a világvége hamarabb jött el a kelleténél, és az olvasóban nyilván felmerül ezen a ponton, hogy miért vagyok ennyire őszinte, de szerintem egy sztori úgy kerek, ha a lehető legjobban átadom az egészet. Néhány évvel ezelőtt ilyen sorokat biztos nem mertem volna leírni, pláne nem nagyközönség előtt, de szeretném azt hinni, hogy néhány év múlva hálás leszek magamnak érte, amikor friss BL győztesként olvasom vissza ezeket a sorokat. Máskülönben, kettő évvel ezelőtt megtanultam, hogy a lehető legjobb módszer az, ha merek önmagam lenni, és azt mondani: igen, ez vagyok én. Jelen esetben az összetört fiatal gyerek, aki némán áll a szép lassan kiürülő tér közepén, és egyetlen kérdés jár a fejében: miért így?

9. VISZLÁT KIJEV

Valahogy nem érdekelt senki és semmi. A hömpölygő tömeg közepén bámultam a semmibe, és sétáltam előre. Fogtunk egy Ubert, és visszamentünk a lerakott kocsihoz. Beültünk és elaludtam, a következő pillanatban már Peti érkezett meg. Visszaadtuk Dimának a lakás kulcsát, aztán elindultunk haza. A fülembe zenét dugtam, és aludni akartam. Mire először felébredtem, már világosodni kezdett, aztán szép lassan a nap is felkelt. Csak haza akartam érni, ami gördülékenyen is ment, „apuka” gyorsan vezetett. Amikor Liverpoolból hazaértünk, kissé csalódott voltam, most viszont kifejezetten örültem, hogy végre ismét itthon lehetek. Nem tudom elképzelni, hogy újra vissza akarnék menni, számomra Kijev egy unalmas, semmilyen hely volt a döntőtől függetlenül is, azonban azt fontos megjegyeznem, hogy az ott élő emberek közül, akikkel találkoztam kedvesek, segítőkészek és rendesek voltak. Boldogan üdvözöltem a szobámat, és ezúttal is csináltam egy képet az érkezés után. Azt szoktam mondani, hogy ezen minden rajta van, mindent elmond arról, milyen is volt az utazásom, ezt azonban talán az olvasó érdekében is, inkább nem osztanám meg nyilvánosan, mert nagyjából olyan a fejem rajta, mintha kiirtották volna a családom.

10. UTÓSZÓ

Senki nem fogja elhinni, de nem akartam hosszú beszámolót erről a túráról, épp csak annyit, hogy ott voltunk, kikaptunk, hazajöttünk. Ehhez képest most az utolsó részéhez érve ott tartok, hogy közelítem az előző hosszúságát. Talán túlságosan is szeretek írni, és elhinni, hogy amit írok, az tetszik másoknak. A döntő szombaton volt, most pedig keddről szerdára virradó hajnal. A tegnapi Fabinho igazolás adott némi erőt ahhoz, hogy elkezdjem, és két nap alatt befejezzem a beszámolónkat. Amikor jöttünk hazafele, azt gondoltam ez volt életem egyik legrosszabb túrája, minden szempontból.

Ahogy telnek az órák és a napok, kezdek koncentrálni arra a minimális jóra, amibe érdemes belekapaszkodnom. Maribor, Liverpool, Kijev, az év, amikor valóra vált a legnagyobb álmaim egyike, és amikor gazdagodtam egy újabbal. Sajnálom, ha ez most nem sikerült olyan jól, mint a korábbi írások, vagy nem lett annyira pozitív hangvételű. Igyekeztem, de jelen pillanatban még mindig fáj a vereség, és még mindig nem találtam meg rá a választ, miért pont így kellett ennek lennie. Ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy az előttünk álló szezonban szép sikerek várnak ránk, és nyáron ezeknek az ambícióknak megfelelően érkeznek új játékosok hozzánk.

11. KÖSZÖNÖM

Ezúttal is voltak olyan emberek, akik nélkül nem jöhetett volna létre ez a bejegyzés. Ahhoz, hogy egyáltalán el tudjak indulni a srácokkal, nagy szükségem volt Szabó Zsolti segítségére, akinek a személyében nem először fedezek fel egy remek embert. Peti a legjobb tudásához mérten szervezte meg a kinti dolgokat, ha csak ezt a részét nézem, nem lehet okom panaszra. Dimával való beszélgetéseim alatt rájöttem, hogy ha jó emberek találkoznak, akkor csodálatos dolgokra képesek, az ukrán emberekről alkotott képem pedig nagyban befolyásolja a tény, hogy ismeretlenül is szállást biztosítottak nekem, ahogy ők fogalmaztak „Ukrajna kulturális nagyköveteiként”. Végső soron nem lenne teljes a beszámolóm, ha nem említeném nem Vikket, akiről ezúttal is bebizonyosodott, hogy barátságunk nem hiába a legjobbak közül való, hisz bármikor számíthatok rá. Kedves olvasó. Megtisztelő figyelmed ezúton köszönöm neked is, nélküled ez a beszámoló semmit sem ért volna.

Allez, Allez, Allez!