Ahogy dél körül magamhoz tértem egy éjszakába nyúló Fifa után, reflexszerűen tettem fel magamnak a kérdést az órára pillantva: van már kezdőnk? Akkor még ugyan nem volt, de a gondolataim azon presszingeltek, vajon tanultunk-e a hétközi blamából, és tudjuk-e hasznosítani az egyik legfontosabb leckét, amit kaptunk Belgrádban az ellenfél tiszteletével, és komolyan vételével kapcsolatban?

A jelek szerint Jürgen nem az üres levegőbe beszélt a mostani sajtótájékoztatón, amikor a nyilatkozatából akarva, akaratlanul kihallatszott, hogy ezt bizony ő, a játékosok és úgy mindenki közösen szépen elkúrta, ezért szeretnék a közönséget kárpótolni. Egyszer előfordulhat az ilyesmi, viszont másodjára már a türelmesebb szurkolók is felemelhetik a hangjukat, és ha az asztalra nem is csapnak, azért a kérdést felteszik: mi a fenét csináltok?

Kemény kezdővel álltunk fel, külön tetszett, hogy Matip és Lallana még a kispadra sem került oda. Ami ennél is jobban, hogy Shaqiri viszont a kezdőbe lett jelölve, és ha egy valamiben biztos voltam, akkor az pont az ő általa képviselt elszántság, motiváció. Tavaly ugyanezt láttuk mindenkin, napjainkra inkább egy hűvösebb profizmust képviselnek a srácok, ahol a három ponton kívül nem számít semmi más. Xerdan ezzel ellentétben ég a bizonyítási vágytól, ő be akarja verekedni magát a kezdőbe, és ez minden mozdulatán látszik a szezon eleje óta. Rajta kívül Milneren láthatunk ilyesmit, de hát James Milnerből egy van az egész világon, és olyan, mint a jó magyar pálinka: nincs párja.

Az első félidőt két mondatban a legkönnyebben úgy tudnám összefoglalni egy olyan embernek néhány mondatban, aki nem látta a meccset, mint egy B kategóriás vígjátékot. Néha felnevettünk, párszor pedig azt kérdeztük, mitől ennyire kínosak a jelenetek? A kínos jelenetek a kihagyott helyzeteinkben nyilvánultak meg, a City és köztünk pont az a különbség, hogy ők ezeket belövik, lásd a Southampton elleni meccsüket. Mi is vezethettünk volna négy góllal a szünetben, ha jobban figyelünk a befejezésekre. A félidő vége mégis kárpótolt minket, hiszen amíg a Fulham játékosai egy milimétereken múló leshelyzeten méltatlankodtak, addig a helyzetben rejlő lehetőségeket zseniálisan meglátva Salaht indítottuk, és vonultunk egy gólos előnnyel a félidőre.

A második félidőre vonatkozólag egyetlen feladatunk volt: a lehető leghamarabb megszerezni a következő találatot, ezzel végleg elszomorítva a Fulhamet. A kemény munka kifizetődik, az alázat sosem marad jutalom nélkül, ha pedig a közhelyfonalat tovább szeretném fonni azt mondanám: a svájci torpedó ismét büntet. Andy Robertson zseniális átadását Shaqiri passzolta a kapuba mindenkit megelőzve. Második bajnoki gólja egyben azt is jelentette, hogy szűk 10 perc játék után véget is ért a mérkőzés. Egy oly sokszor látott takaréklángon játszó csapat stílusát vettük fel, a vendégek pedig tanultak a a Cardiff hibájából, és elfogadták a tisztes vereség képét. Gólt ugyan lőhettünk volna még, de ma pont egy ilyen unalmas győzelemre volt szükségünk.

Nem mondom, hogy teljesen feledtette a csapat a hétközi fiaskót, szerintem egy PSG elleni győzelem lehet erre félmegoldás, a teljes a továbbjutásban rejtőzik. A bajnokságra koncentrálva viszont szereztünk három pontot, hoztuk a kötelezőt, és továbbra is veretlenek vagyunk. Továbbra is szálka a tenyeremben a helyzetkihasználás, mert bár a mai Fulham kevés volt, mint José Mourinhoban az önkritika, egy komolyabb, például párizsi ellenfél ellen nem fogják a védők tisztelettudóan megvárni, hogy gólt lőjünk. Ha pedig már José, tehetne egy szívességet nekünk, és pontokat rabolhatna Pep babakék kölykeitől.