Noha nem a játék kimagasló minősége miatt, a szombaton következő döntő kapcsán talán a legérdekesebb Bajnokok Ligája győzelmünk 1981-ben született éppen kijevi ellenfelünk, a Real Madrid ellen. Mi pedig igyekeztünk találni öt érdekességet, amire az idősebb szurkolók elismerően bólinthatnak, míg hozzánk hasonló fiatalabb társaik valami újat tanulhatnak. Vágjunk is bele!

1. A sípmester

   
   A mérkőzés játékvezetője Palotai Károly volt. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy a döntőt megelőző hétvégén még az NB1-ben volt jelenése, de a Ferencváros – Nyíregyháza meccsen megsérült. Dr. Povázsai József azonban gondoskodott róla, hogy a magyar sípmester ott lehessen Párizsban. Palotainak nem ez volt az első munkája a legrangosabb kupa fináléjában, 1976-ban a Bayern München – St.Etienne összecsapáson bíráskodhatott. Magyar bíró egyébként legutóbb 2011-ben fújhatta a sípot a sorozat döntőjében, akkor Kassai Viktorra bízták ezt a feladatot a Manchester United – Barcelona összecsapáson.

2. Dominancia

   
   Csapatunk menetelése a döntőig a mostanihoz hasonlóan tekintélyt parancsoló volt, igaz ekkoriban még csak az adott ország bajnokai indulhattak a sorozatban, valamint természetesen az előző évi győztes. Első ellenfelünk a finn OPS volt, ahol egy idegenbeli 1-1-et követően hazai pályán 10-1-re győztünk többek között Terry McDermott, és Graeme Souness mesterhármasával. A második körben Skócia felé vezetett az utunk, Aberdeenben ismét Mcdermott lőtt gólt, ami elég is volt a győzelemhez, míg a visszavágón már négyet sikerült szerezni, így magabiztosan léptünk a következő fordulóba. Ezúttal bolgár ellenfelet sorsoltak mellénk, a CSKA Sofia gárdáját pedig az Anfielden fogadtuk a párharc első felvonásán. Souness újabb mesterhármasára, Mcdermott és Lee góljaira csupán Tsvetan Yonchev tudott válaszolni, így a visszavágó puszta formalitási jelleggel zajlott és ért véget egy nullás vendég sikerrel. Eddigi menetelésünk során tehát 22 gólt lőttünk, de csak hármat kaptunk. Aztán következett a Bayern München, ami talán bizakodhatott is volna az előzőek fényében az Anfielden játszott 0-0 után, ha a visszavágón nem kerültek volna hátrányba a 83. percben Ray Kennedy révén. Az idegenben lőtt gól szabálya már akkor is élt, így a bajoroknak hiába lett volna két találatra szükségük, a helyszínen tartózkodó 75.000 szurkoló többségének legnagyobb bánatára Rummenigge csak a 88. percben tudta egalizálni az eredményt, amit azt jelentette, hogy a Liverpool bejutott a sorozat döntőjébe, amikor a portugál António Garrido hármas sípszavára véget ért a meccs.
   
   

3. Alan Kennedy története

   
   Kennedy még a Bayern München elleni első meccsen eltörte a csuklóját, a klub doktora pedig azt mondta neki, hogy legjobb esetben 10 hét, mire teljesen felépül. Ettől függetlenül Bob Paisley mégis magával vitte Párizsba. A döntő előtti éjszaka nem túl sokat aludt, egyfolytában a meccsen gondolkozott, és továbbra is fájdalmat érzett a csuklójában. Másnap fél egykor együtt ebédeltek a játékosok, majd a délután további részére visszatértek a szobáikba, és négy órakor a szálloda éttermében találkoztak ismét, ahol egy hagyományosnak tekinthető meccs előtti pirítóssal és teával egybekötött „uzsonnát” fogyasztottak el. Innen indultak a stadionba, és a kezdőt is csak itt tudták meg Bob Paisleytől. Sokkolta, és ledöbbentette, mi több mentálisan se érezte magát teljesen felkészülve rá, de a mester végül a kezdőbe jelölte Kennedyt. Hősünk balhátvédként játszott, csuklójával kapcsolatos aggodalmait pedig egy átmeneti rögzítéssel, kötéssel voltak hivatottak orvosolni a meccs idejére.
   
   

4. Egy luft, és más semmi

   
   Noha az egyetlen gólig mindkét csapatnak lett volna kisebb-nagyobb lehetősége megszerezni a győzelmet, a döntő kétségkívül a madridiak jobbhátvédjének, Garcia Cortesnek a bakijától visszhangzik azóta is. A 82. percben jutottunk bedobáshoz, amit tulajdonképpen Garciának csak simán ki kellett volna rúgnia és tisztáznia, ehelyett azonban egy méretes lyukat rúgva hozta helyzetbe előbb említett hősünket. Alan Kennedy így emlékszik vissza a történtekre:
   
   „Nem az járt a fejemben, hogy gólt szerezzek. A bedobás előtt úgy gondoltam, ha el tudnék futni, azzal talán egy kis helyet csinálhatnék Souness, McDermott vagy Dalglish számára. Viszont Daglish a vonalhoz ért, így befutottam az előttem szabadon maradt területre. Miután megszereztem a labdát, emlékszem, hogy a középső védő megpróbált mellkason rúgni, de a bal lábával eltévesztett, és kapura törhettem. Ha a kapus ott marad ahol volt, védhette volna a lövést, viszont egy kicsit a bal kezének az oldala felé mozdult, így a távoli pozíciókkal együtt a közelieket fedezte. Ez azt sugallta nekem, hogy az üresen maradt részen megiramodhatok, és talán gólt is lőhetek.” – Gólját követően a fékevesztett ünneplésbe kezdett vörös szurkolók elé rohant, mielőtt csapattársai utolérték, és csatlakoztak volna hozzájuk. A többi pedig, ahogyan mondani szokás már történelem. Az ünneplés hosszan nyúlt el a párizsi este folyamán, amire így emlékszik a döntő hőse:
   
   „Visszamentem a hotelszobánkba néhány sörrel, ahol Alan Hansennel és a családjával énekeltünk. Néhány másik játékos elment a Lido klubba a városban, ami egy szégyenletes hely volt, benne ~180 cm magas táncos lányokkal. Magukkal vitték a kupát is a srácok. Istennek hála vissza is hozták.”
   
   

5. „Bob Paisley & Bill Shankly, the fields of Anfield Road”

   
   A Parc des Princes és a párizsi éjszaka után Liverpoolban folytatódott az ünneplés, a néhány évvel ezelőtt készült interjúban erről is mesélt Kennedy, aki az 1981-es győzelmet követően három évvel később szintén kulcsfigura volt, hiszen 1984-ben a Róma elleni tizenegyes párbaj során ő lőtte az utolsó, mindent eldöntő büntetőt. Mint mondta, „a hazatérés hihetetlen volt, mindenhol vöröset és kéket láttunk, mert az Everton szurkolók is kijöttek üdvözölni minket. A busz tetejéről lógtunk lefele, ünnepeltünk, egy kicsit ittunk is, de nem bántuk túlzottan, mert már befejeztük a szezont. Akkor, és ott csak annyi volt a dolgunk, hogy jól érezzük magunkat.”
   
   1981-ben Bob Paisley lett az első menedzser, aki három alkalommal is elhódította edzőként a kupát, és a mai napig az egyetlen, akinek ezt egyetlen klubbal sikerült elérnie. Rajta kívül csupán Carlo Ancellottinak sikerült hasonló tettet végrehajtania, igaz neki harmadik alkalommal éppen szombati ellenfelünkkel, míg előtte a szebb napokat is megélt Milannal jutott fel kétszer is a csúcsra, hogy a kettő között premierből láthassák, amint csapatunk a történelem legnagyobb győzelmét hajtja végre. Hogy Jürgen Klopp győzelmet arat-e, és ezen túl sikerül-e azt a legnagyobbak között emlegetni majd az idő múlásával, szombaton kiderül, addig is ez a cikk ennyi lett volna, hamarosan jelentkezünk a következővel.