Az eddigi szezon során egyetlen riválisunkkal sem találkoztunk, és ha a szezonnyitóval kapcsolatban én magam erőmérőre is számítottam, valójában az összes többi mérkőzésünk keményebb volt annál. Habár a Tottenham múlthéten pont úgy szórakozta el a Watford elleni győzelmét, ahogyan azt egy „majdnem odaérő” gárda szokta, én alapvetően a három győzelmükből indultam ki. A motiváció adott volt, és nem csak azért, mert Klopp még sosem nyert korábban a Wembleyben meccset, hanem, mert többek között öt győzelemmel még soha nem kezdtünk a Premier Leagueben.
Hogy szemet gyönyörködtető játékra és támadásokra számítottam-e? Legkevésbé sem. Szó se róla, hogy a csapat élvezhetetlen eredményorientált futballt játszana, de a művésziességet az idei szezonban egyértelműen felváltotta az elv, mely azt súgja: nem feltétlen többet kell rúgnunk az ellenfélnél, hanem kevesebbet kapnunk. A Heavy Metal futballhoz használt felszerelések a csapat turnébuszában maradtak egyelőre, és egyszerűen csak az énekesek hangja dominál, ami ugyan bár nem ad akkora élményt, de végeredményként ugyanúgy megkaphatjuk, amit vártunk: egy szeletet a kedvenceinkből, ahol a produkció végén gondolatainkba meredve tanuljuk meg ismét, hogy egy hegyet nem csupán az egyik oldaláról mászhatunk meg, mielőtt a csúcsára jutnánk utunk végén.
ELSŐ FÉLIDŐ:
Mostanra már megszokott kezdőnkkel léptünk pályára, Keita is visszakerült. A meccs remekül indult, már az első percben gólt lőttünk, azt viszont mégsem adták meg, mert Mané lesen volt, hiába lőtte a levegőből tanárian a kapuba a labdát Bobby. A 4. percben ígéretes helyről lőhettünk szabadrúgást, és bár Trent lövése jó volt, a kapus is a helyén, míg a mienk negyed óra elteltével küldött üzenetet minden vörös szurkolónak: tanult a hibájából. Egy hosszú indításra érkezett segíteni a védelemnek a jobb szélen, kockázatos trükközgetések helyett taccsra lőve a labdát. Nyilván erről nem lehet filléres posztokat írni, és eladni a saját édesanyánkkal együtt húsz lájkkal többért, így sehol sem lesz jegyezve, de ha például három meccs keresztmetszetét vesszük, akkor a mondat végére a pont mindenképp itt kell, hogy kerüljön. Kiegyenlített első 20 perc után a 22.-ben egy pocsék passzra csapott le Szalah, és két védő gyűrűjében iramodhatott meg a hazaiak kapuja felé, egészen a tizenhatoson belülre, ahol tüzelt. A lövés nem volt rossz, pont a kapus feje fölé érkezett, de a jó reflexek kisegítették Vormot. Nem úgy hét perccel a félidő végét megelőzően. A Milnerinátor adott be szögletett a kapus elé beálló Van Dijknak, a felszabadító fejes azonban éppen Gini felé szállt, ha pedig már épp így történt, honfitársuk kapura fejelte a labdát. Vorm ugyan ki tudta ütni, a dolog szépséghibája azonban az volt, hogy mindezt már a gólvonalon túl tette. A rendszer jelzett, A vendégszektorban örömünnep kezdődött, és a Wembleyben teljes hangerőn szólhatott a Gini Wijnaldum song, ami annyira fülbemászó, hogy azonnal az ember kedvence lesz.
Első idegenben szerzett gólja volt ez a fiúnak a Premier Leagueben. A félidőre egy gólos előnnyel mehettünk el, aminek a második felében a londoniakból mintha elfogyott volna a lendület. A folyamatos beíveléseket menetrendszerűen fejelték le a védőink, és bár talán időnként sikerült kialakítania mezőnyfölényt a Spursnek, érdemi támadás nélkül ez fabatkát sem ér
Örültem az eredménynek, és hasonló koreográfiára számítottam, mint eddig. Mi megyünk a második gólért, az ellenfél pedig próbál áttörni a védelmen. Mégis, míg egy évvel ezelőtt a vérnyomásom gyorsabban szaladt fel az egekbe, mint Mané egy ellentámadás során, addig mostanra valahogy sokkal nyugodtabban veszem tudomásul az egészet. Egyszerűen tudom, hogy a srácaink meg fogják oldani, és jönni fog a második gól. Apropó, az elmúlt 9 hónap alapján van még valakinek kérdése azzal kapcsolatban, miért fizettünk 75 millió fontot Van Dijkért? Senki? Egy-kettő senki többet harmadszor? Hát jó, akkor folytassuk.
MÁSODIK FÉLIDŐ:
Három perc alatt kidolgoztuk az első helyzetünket a második félidőben, Szalah passzolt Manéhoz, aki fordulatból lőtt 10 méterről, így a Lorist helyettesítő portásnak akadt dolga rögtön. Az ellentámadás sem maradt izgalmak nélkül, a szegény ember Mohamed Szalahja, Lucas Moura tört be a tizenhatosunkra, és lőtte laposan a kapufa külső részére a labdát. Gól nem lett belőle, de nagyon hamar kaphattunk egy jelzésértékű figyelmeztetést, miért lenne jótékony hatása neki, ha két góllal vezetnénk. A fiaink pedig vették a jelet, így az 53. percben saját kezükbe vették sorsukat ismét. Robertson – ki más – adott remekbeszabott labdát Manénak, aki azt egyből maga elé téve húzott az ötös felé, és adott középre. Beadását a menteni igyekvő Vertonghen becsúszva a kapufára piszkálta, kissé saját kapusát is megzavarva ezzel, akinek kezei között szállt a labda egyenesen imádott kilencesünk elé. Firmino köszönte szépen, és néhány centiről a kapuba bombázta a labdát. Az előny biztosabb volt, de a Tottenham egy percre sem adta fel. Helyzetek váltották itt is, ott is egymást, hol kisebbek, hol nagyobbak, de a félidő további részét alapvetően két esemény határozta meg.
Egyfelől Vertonghennek sikerült Firmino szemébe nyúlnia egy szerencsétlen helyzetben, ami miatt le is kellett cserélni. Az eset ijesztőnek tűnt, az arról terjedő kép is elég drámai hatást kelt, aggodalomra azonban semmi ok, a brazil már rendben van, melyet Instagramján jelzett. Úgy tűnt, mintha meglenne már a győzelem, de az előbb írt szerencsétlen baleset miatt is öt perc hosszabbítás következett, aminek a felénél beigazolódott, miért volt szükség a második gólra. A hazaiak szögleténél Lamela maradt bántóan egyedül a hosszúnál olyannyira, hogy a hozzá érkező labdát kényelmesen készíthette le magának, és lőhetett a hosszúba a kishíján hárítani tudó Alisson lába mellett. Ezen kívül viszont már más nem történt, így megszereztük a győzelmet, és továbbra is száz százalékos mérleggel a Chelseavel karöltve vezetjük a bajnokságot.
VÉGSŐ KÖVETKEZTETÉS:
Próbáltam megtalálni a délután, és az este folyamán, hogy mi változott idén, és bár kissé a sötétben tapogatózok, szerintem leginkább az, hogy a támadóinkhoz felnőve, esetenként azokon túlnőve a védőink mutatnak világklasszis teljesítményt. A meccset és a hosszabb összefoglalót megtekintve is élményszámba megy, amikor azt látom, hogyan fejeljük le ötödik alkalommal is a labdát egy légi párbajban, vagy ér oda az utolsó pillanatban egy blokk, egy becsúszó szerelés.
És nem csak ezen a meccsen van így. A szépítő góljuknál persze pont lemaradtunk, és a blokk sem jött össze, de az a csapat, amelyik öt meccs alatt csupán kétszer kapitulál, és abból is az egyik egy erősen véleményes szituációt követően történik, nincs oka szégyenkezésre. Mivel folyamatosan a támadókról van szó, úgy vélem itt az ideje, hogy szép lassan a védelmünk is kellő elismerésben részesüljön. Embertelen mennyiségű munkát végző, fáradhatatlan lelkesedéssel harcoló gladiátoraink vannak, akiket máris a mindenkori legjobb csapatainkkal vetnek össze.
Így is lehet bajnokságot nyerni.
