<-- facebook plugin -->
<-- facebook plugin end -->

Hunfield

Pressingre hívott fanatizmus

Hunfield Road

Pressingre hívott fanatizmus

Chelsea 1-1 Liverpool - A fal, ami leomlott

2018. szeptember 30. 20:57 - Crouch_15

Tegnap ért véget a meccs, és az óta gondolkozok, hogyan kéne írnom a történtekről. Ritkán szokott az ember ennyire elégedett szájízzel leülni egy döntetlen után, hiszen önmagában egy pontot gyűjteni egy hétvégi fordulón „nem nagydolog”, ha pedig azt vesszük alapul, hogy eddig csak nyertünk, talán csalódásként is megélhetnénk. Elmondom szerintem miért nem az, és miért az elmúlt évek egyik legfontosabb egy pontja a tegnapi a bajnokságban.

Ahogy számítottam rá, másnap már különösebben nem foglalkoztatott a ligakupa kiesés. Hazugság lenne azt állítani, hogy örültem neki, valahol inkább csak elfogadtam a kiesés tényét. Ellenben nagyon vártam a hétvégi meccset, mert egy valamiben biztos voltam: remek rangadót látunk majd.

 


Sarriról én magam túl sokat nem tudtam. Ismertem, mint a Napoli egykori edzője, lépten, nyomon karakteres személyiségéről is olvastam, de őszintén: ha fegyvert fognának a fejemhez se ülnék le olasz bajnokit nézni, A BL-ben meg sosem alkotott annyira kiemelkedőt, hogy azt kérdezzem magamtól: ki ez a bácsi? Már ha nem haragszik meg a jelzőért, így hirtelen ez jutott eszembe, a kinevezésekor pedig a következő gondolat: miért ő? Miért küldték el egyáltalán azt a Contét, akit ha nem Jürgen lenne az edzőnk, bármikor elfogadnék nálunk. Válaszok után annyira nem kutattam, inkább csak kérdések fogalmazódtak meg bennem, az utóbbi időben leginkább arról, mit csinál az úriember Londonban, amitől fej-fej mellett haladunk velük?

 

ELSŐ FÉLIDŐ

 


Teljesen kicseréltük a kezdőt, beröffentettük a Gegent, hozzácsaptuk a presszinget, és már az első húsz percben is egy feszült, őrült iramtempót diktáló találkozóba csöppentünk. Rögtön látszott a két csapat magas kvalitása, a középpályán végzett embertelen mennyiségű munka, és egy tény, amivel legjobb esetben is Manchester kék felén szállhatnak harcba: itt bizony a Premier League három legjobb csapata közül kettő épp egymással viaskodik a vezető találat megszerzéséért.

Önmagától értetődő természetességként hagytuk ki az elmúlt hetekben megszokott helyzeteinket. Például az ötödik percben számomra érthetetlen módot Salah gyakorlatilag hazaadta Kepának a tizenhatosról a labdát, tiszta lövőhelyzetben, ami még úgy is röhejes befejezésnek hat, ha számításba vesszük ott érkezett mögötte Kanté szerelni. Két minutum múlva a Chelsea támadásépítésébe Gomez lépett bele, és bár némi zavar támadt a fejekben pár másodpercre, sikerült tisztázni. Tíz perc se telt el a találkozóból, Salah még ennél is tisztábban lőhetett, de az a lelátón kötött ki, messze elkerülve a londoniak kapuját. Ugyanilyen hanyagsággal törte el a labdát Mané nem sokkal később, míg Bobby ezután eleresztett kísérletét David Luiz blokkolta. Még mindig csak néhány pillanattal voltunk az előbbiek után, és Salah nem tudta kihasználni az újabb alkalmat a gólszerzésre. Nem mondom, hogy mindegyik ziccer volt, de aki látta a meccset az talán egyetért velem, amikor azt írom: legalább az egyiket be lehetett volna lőni.

 

 


Majd beütött a krakk. Villámgyorsan kaptunk választ rá mi vár ránk, amennyiben nem tudunk élni a lehetőségeinkkel, amit először Alisson egy bravúrral próbált egyensúlyozni, később mégis tehetetlennek bizonyult egy szemre is tetszetős összjáték után, ahol a mérkőzésen talán először és utoljára vétett a védelem végzetes hibát. Hazard kapott tökéletes labdát, és lőtte ki a hosszút, a brazilt mégsem érheti kritika, hiszen ha megnézzük a visszajátszást látszik, hogy még ebbe is sikerült beleérnie. Talán Gomez csúszhatott volna, jó kérdés akkor mi történik. Kiváló gól volt, egy remek támadás, szerintem ezt nyugodtan kijelenthetjük, de ekkorra már vezetnünk kellett volna bőven. Ezért voltam dühös és mérges, nem azért, mert az ellenfél legjobb játékosa értékesítette a ziccerét, vagy mert a szezonban először a hetedik meccsen egyszer benézte a védelem.


Hátrányba kerültünk, mégsem törtünk össze, a következő londoni támadásnál már menetrendszerűen fejeltük le Olibabát, akinek az egyetlen momentuma az volt, amikor leütközte Hendersont. A félidő kétharmadánál a meccs egyik legnagyobb helyzete adódott – ki más – Momo előtt, aki tökéletes ütemben húzta el Kepa mellett is a focit, és passzolt az üres kapu irányába pontosan, ám mielőtt ünnepelhettünk volna, Rüdiger futtában vágta ki a gólvonal elől a labdát. Klasszis megoldás volt, még csak azt se lehet mondani, hogy rossz helyre lőtte volna, de valahogy csak odaért a fiú. A vége fele Mané igyekezett egy hétközi Sturridget nyomni, ollózása veszélytelen lett. Így maradt 1-0, meg egy adag frusztráció, amiért az eredményjelzőn nem 1-3 áll mondjuk.

 

 

A hibánkat leszámítva jól játszottunk, és úgy gondoltam a győzelem gondolata is teljesen reális. A hét közben említett aranyszabály azonban itt sem veszítette érvényét, a helyzetek nem csak a ligakupában, de a bajnokságban sem lövik be magukat. Úgy számoltam egy második hazai gól végzetes lenne, így mindenképp egy gólon kellett tartanunk őket, miközben lövünk is. Az érkező helyzetekben biztos voltam. Az egyenlítésben? Őszinte leszek veletek. Inkább reménykedtem benne. A meccskép ellenére is azt mondtam magamnak: ha 1-1 lesz, se fogok elégedetlenkedni, a bajnoki címért nem ezt a meccset kell megnyerni, de sokkal fontosabb nem kikapni.

 

MÁSODIK FÉLIDŐ

 

Két gyors kék támadással indult el a foci, kis csend, majd fokozatosan átvettük a mezőnyfölényt. 57. percben járunk, a Chelsea védelme hibázik, Mané labdát kap, és betör a tizenhatoson belülre, a jobb oldal ötösénél estében lő, tökéletesen. Hol a hiba a képletben? Nálunk sehol, az ellenfélnél egy 18 milliós kapus 75 milliós védése. Kepa klasszis módjára ért le a rövid felé guruló lasztira, mi pedig elkezdtük feltenni magunknak a kérdést: mégis mekkora helyzet kell ahhoz, hogy egyenlítsünk? Vagy mi kell ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk maradjon rá? Leginkább egy Van Dijk kaliberű világklasszis védő, aki a rohamtempóban kapu felé kontrázó Williant gazella léptekkel éri utol, és passzolja el a lába elől szögletre a ziccert hű szárnysegédjével, Joe fiúval karöltve. Vagy egy világklasszis kapus, aki Eden Hazard ajtó-ablak meccslabdáját megfogja. Ezekben a percekben megnyerhette volna a Chelsea a meccset, de a védelmünk és a kapusunk remeklésének köszönhetően továbbra is élt a remény, legalább az egyik pontra. Pontosan ezért írtam a különbséget a B csapat, és eközött. Eltudod képzelni, amint Matip, vagy az alapozásba még csak éppen belekezdő, kezdetleges formát produkáló Lovren megoldja ezeket a helyzeteket? Jelen pillanatban egyikük sem ugyanaz a kávéház, mint BigMan. Alisson, meg… immáron a nagyközönség is kaphatott belőle egy nagyobb szeletet miért a legjobb kapusunk Reina óta.

 

 

Salaht kapta le a pályáról Klopp, és Shaqet dobta be újabb lehetőséget adva neki a bizonyításra. Micsoda csodálatos pillanat lehetett volna, ha Robertson tökéletes ütemű beadását a kapuba bombázza. Gyengébbik láb ide-oda, ezen a szinten az ilyeneket nem puskázzuk el, pont ezeket kell belőni ahhoz, hogy amikor kihirdetik a csapatot, ne a kispadra ülj le, hanem a pályára szaladj ki. A tűz viszont él a fiúban, és valamikor hatalmasat fog szólni a benne tomboló akarat, imádom a játékát. Csak hát, erről is beszéltünk már, ennél napjaink Liverpooljában pont egy csipetnyivel kell több, amit gólnak, gólpassznak hívnak a támadók esetében. Kétségem sincs afelől, hogy sikerülni fog-e neki egy magasabb szintre lépni.


Bobby is tépett egy sorszámot, esélyt kapott az egyenlítésre, de az a csúnya David Luiz csak ott állt a gólvonalon. Amikor végre megvertük a kapusukat, ott termett egy védő, és a fejesünk se ment be. Itt sem beszélhettünk hibáról, Milner akár lőhetett is volna, de a beadása még ennél is tökéletesebb helyzetet kínált. Egyszerűen nem ment, bármit is csináltunk, így jött Keita is. Elég korrekt az a brigád, amelyik a meccs hajrájára egy Naby Keita képességű játékost pályára küldhet. Változott is a játékunk, az „afrikai Iniesta” által még inkább támadóbb jelleget kölcsönzött. Shaqiri után jött a másik csávó, aki a kispadunk egyik legélesebb fegyvere, Anglia kedvenc táncos fenegyereke, az ember, aki a mankót másodvirágzására cserélte: Daniel Sturridge!

 


Mi az, hogy jött? BEROBBANT! Ha pár perce vagy a pályán csatárként, és a csapatod már a kihagyhatatlant is elpuskázta kétszer, mit tehetsz? Pontosan. A 89. percben foghatod, és 25 méterről a világ leglazább módján fellőheted a hosszú felsőbe a labdát, életed gólját lőve ezzel. Ha egy pillanattal tovább vár, Kanté odaér és blokkol, ha egy kicsit is rosszabb a lövés, kapufa – ahogy hét közben – vagy Kepa ezt is megfogja.

 

 

Sturridge 10-ből 9-szer úgy gondolhatta, hogy a kevesebb néha több, de nem ma – tette hozzá gyorsan, amikor elvállalta, élete egyik legjobb döntését hozva ezzel. Két klasszis találat egy héten, és egy nyomatékosított tény: Daniel Sturridge visszatért, és köszöni szépen, jól van. Folytassa, kérem!

ÖSSZEGZÉS


A maradék időben már nem született gól, hiába adódtak kisebb lehetőségei a Chelseanek. Sarri és Klopp fiai kiváló mérkőzésen játszottak döntetlent, és bár győzhettünk is volna, romlott szubjektivitás lenne azt mondani, hogy ugyanez ne lenne igaz a hazaiakra is. Vannak azok a meccsek, amelyeket úgy emlegetnek, mint amin ha reggelig játszanak se születik gól. Valami ilyesmit éreztem nálunk, egy falat, amit folyamatosan ütünk, de áttörni mégsem sikerül. Mi lehetne annál nagyszerűbb érzés, mint egy ilyen góllal porrá zúzni? Nem tudom lőhette-e volna-e ennél megfelelőbb ember a még pályán lévők közül, talán Shaq. Én pontosan ennek a falnak a leomlása miatt tartom az elmúlt évek egyik legfontosabb egy pontjának a mait. Hozzásegített a veretlenség megőrzéséhez, továbbra is ott vagyunk a tabella élén a Cityvel, és még így is vertünk egy pontot az őrült ámokfutását élő, Mourinhotól szenvedő Unitedre.

Fontosnak tartom megjegyezni mennyire őrült sorozat közepén vagyunk. Hétről hétre olyan csapatokkal játszunk, akik klasszis szintet képviselnek, hetente kétszer. Mielőtt kifújnánk magunkat, már jön is a következő, így menni kell tovább, és csinálni. Csak tanuljuk már meg belőni a helyzeteinket, könyörgök. És akkor egy elképesztő szezonunk lehet.

Allez Allez Allez

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hunfieldroad.blog.hu/api/trackback/id/tr3814273545

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása