A brutális meccsek sorozata a legnagyobb teszttel ér véget.
A PL-t azonos pontszámmal vezetjük Guardiola legénységével karöltve, és kizárólag a tuti kieső Huddersfield és Cardiff elleni alázás miatt vannak előttünk a Cityzenek.
Az elmúlt évek emlékezetes összecsapásai és a pályán kívüli események következtében a Pool-City a modern idők egyik legnagyobb PL csatájává nőtte ki magát, hasonló módon, mint a Pool-Chelsea 2004 és 2008 között, vagy akár a ManU-Arsenal az ezred-forduló környéken.
A 86. percben már épp el akartam kezdeni írni ezt a cikket, hogy Rafa Benitezzel sem hozhattunk volna le jobban egy kellemetlen idegenbeli BL meccset 0-0-ra 2008-ban.
Gyengék voltunk, fáradtak, technikailag kuka, de 89 percig kibírtuk kapott gól nélkül.
Furcsa egy ilyen meccsről beszámolót írni, de kétségkívül érdekes kihívás. Nem vagyok se csalódott, se szomorú, sem dühös. Ugyanakkor teljesen más, mint a múltkori Ligakupa, leginkább olyan semmilyen. Pont a hatodik győzelem után gondolkodtam egy olyan íráson, aminek a címe az lett volna, hogy „Mostantól örökké győzni fogunk”?
A meccs első félidejéből túl sokat nem láttam technikai okokból kifolyólag, és több forrásból is úgy értesültem, hogy nem is maradtam le túl sokról. Felküldtünk egy jelen pillanatban legerősebbnek tartott kezdőt, aminek az egyik legfontosabb láncszeme még az elején kidőlt. Ezt például pont láttam, és valami ilyesmit mormogtam magamnak, ahogy Keitát rátették a hordágyra: „remek”. Alissonnak volt néhány védése, a Nápolyiaknak konkrét gólszerzési lehetősége, mi meg kerestük mit is szeretnénk.
Ismét felcsendül a BL himnusz, mert folytatódnak a Bajnokok Ligája csoportkörének küzdelmei. Csapatunk a második fordulóban az olasz Napoli együtteséhez látogat.
Mint ahogy tavaly, úgy most is sorra vesszük BL csoportellenfeleinket. Ez alkalommal Olaszországba a Vezúv lábához, Nápoly városába utazunk.
Tegnap ért véget a meccs, és az óta gondolkozok, hogyan kéne írnom a történtekről. Ritkán szokott az ember ennyire elégedett szájízzel leülni egy döntetlen után, hiszen önmagában egy pontot gyűjteni egy hétvégi fordulón „nem nagydolog”, ha pedig azt vesszük alapul, hogy eddig csak nyertünk, talán csalódásként is megélhetnénk. Elmondom szerintem miért nem az, és miért az elmúlt évek egyik legfontosabb egy pontja a tegnapi a bajnokságban.
Ahogy számítottam rá, másnap már különösebben nem foglalkoztatott a ligakupa kiesés. Hazugság lenne azt állítani, hogy örültem neki, valahol inkább csak elfogadtam a kiesés tényét. Ellenben nagyon vártam a hétvégi meccset, mert egy valamiben biztos voltam: remek rangadót látunk majd.
WHAT. A. GOAL. Sturridge egyetlen érintéssel pontot mentett az ismét bivalyerős Chelsea ellen, ahol a labdabirtoklás és kimaradt helyzetek miatt egyszerre érdemeltünk volna vereséget és győzelmet.
Magas minőségű, hajtós, igazi ’top-of-the-table’ párharc volt, a végén igazságos az X.
Nézzük kik teljesítettek jól, rosszul, illetve, hogy lehet egy labda érintéssel, nulla passzal, és nulla párharccal a ’Hunfield Road Man of the Match’ címet elérni egy 10/10-es értékeléssel.
Ugyan még csak 2 nap telt el, de máris itt a lehetőség, hogy kiküszöböljük a Chelsea elleni kupakudarcot. A PL 7. fordulójában ismét a londoni kékek lesznek az ellenfeleink, ez alkalommal a Stamford Bridgen találkozunk velük.
Ha augusztus elsején azt mondod, hogy idén nyerni fogunk egy karabaó kupát, de a bajnokságban, BL-ben és FA kupában nem vagyunk ott az első két hely valamelyikén, nem hiszem, hogy aláírtam volna.
Jó lett volna minél hamarabb megszakítani ezt a trófea nélküli időszakot (lassan 7 év lesz), de ez még nem a világ vége. Idén nyugodtan nyerje meg ezt a ligakupát a Tottenham, megérdemelnek valami ilyesmit.
Mi pedig szerintem használjuk ki a lehetőséget, hogy amíg a City és a többiek kedd esténként lefagyott lábujjakkal fociznak Burnleyben meg Newcastleben, addig mi (mármint a Pool focisták) egy meleg kakaó szürcsölgetése közben kapnak lazító masszázst.
Így máris jobban érzem magam.
Na mindegy: pozitívan akartam nyitni ezt a cikket, de vágjunk bele a mai mérkőzés valódi értékelésébe.
Nem azt mondom, hogy elszállt minden dühöm a mai meccs után, de így két órával a lefújást követően már csak az okok és a tények érdekelnek. Van néhány, ami így a meccsről tanakodva eszembe jutott, így ezeket szeretném pontokba foglalva leírni nektek.
Ugye ugye? Kísértetiesen hasonló a helyzet az Alisson féle szituhoz. A fiú először bemutatja a forduló legpimaszabb megoldását, majd egy héttel később – szabálytalanul ugyan, de ez a tény senkit sem érdekelt – már nem jön össze a cselezgetés, és kész a baj. Azóta nincs trükközgetés. Ahhoz, hogy az akkori, és a mostani helyzet között megtaláljuk a párhuzamot, nem kell különösebb fegyelmezetlenséget, vagy hibát keresnünk a játékunkban. Elég, ha egy hetet visszamegyünk az időben, és feltesszük magunkat a kérdést: pontosan hány gólt is lőhettünk volna, ameddig a PSG kihasználta a tehetetlenségünket? Neked is hirtelen kiszaladt a szádon válaszként a „sokat”?
