Bár rögtön az elején van Dijk majdnem fejelt egy gólt (Mané mentett a kapu elől - a sarokra akart csúsztatni), Klopp azért talán egy kicsit másképp képzelte a századik bajnokijának első negyedóráját, és talán Alexander-Arnold Trent is, aki 12 perc alatt háromszor hibázott, ezzel rendre jó helyzetbe hozva Zahát. Az elefántcsontparti támadó a tizenkettedik percben aztán kapott is egy teljesen jogos büntetőt miután Kariuson átemelte a labdát, majd a kapusunk elütötte mint a gyorsvonat. Sajnos Luka Milivojevic most sem hibázott, védhetetlenül varrta az alsó sarokba a labdát. Kár érte, pedig percekkel előtte Karius nagyot mentve védte a ziccerből lövő Zaha próbálkozását.

A huszonharmadik percben Mané lábába rúgott bele a gólszerző Milivojevic, szenegáli csatárunk azonban csak a testsúlyának áthelyezése után játszotta el, hogy fáj neki. Látványos volt, véleményem szerint nem tévedett a játékvezető. Az eset után aztán bekapcsoltuk a hajtóműveket és a félidőig hátralévő kicsit több, mint húsz percben kilencszer lőttünk kapura.

A második félidőt is hasonló elánnal kezdtük mint ahogy az elsőt befejeztük. Két perccel a kezdés után - Sakho hatalmas hibáját követően - Milner passzából Sadio Mané meg is szerezte az egyenlítő gólt. Ezzel neki már 15 gólja van minden versenysorozatot figyelembe véve. A gól után az első figyelemreméltó esemény Lallana becserélése volt, amivel Milner átkerült a jobb oldalra. Szegény Lallana öt percet töltött a pályán mikor hamstring sérüléssel le kellett cserélni. Azóta sajnos nincs hír az állapota felől.

Ez a kényszer csere azt is jelentette, hogy Klopp úgy érezte ideje kipróbálni valami újat. Behozta Lovrent és a van Dijk-Lovren-Matip védőhármast segítette a széleken az eddig szélsővédőt játszó Robertson és Trent. Így az öt Középpályás előtt játszott Salah és Firmino. A középpálya nyilván sokkal biztosabbá vált, kicsit átengedtük a labdát az ellenfélnek. Aztán a 83. percben Sakho ismét óriásit hibázott és Salah hidegvérrel beállította a végeredményt.

Összességében nagyon nehéz meccs volt. Mármint nézni. Idegörlő és szenvedős meccs amit két-három éve vagy tavaly még talán elveszítettünk volna, most viszont volt tartásunk és ezúttal Sakho illetve Benteke is szerencsére az ellenfél csapatában játszottak.

Unalmas és alacsony minőségű meccsen hoztunk egy kulcsfontosságú győzelmet.

A Palace többször megnyerhette volna a meccset, ha Benteke jobb focista volna.

Roy Hodgson csalódott lehet ezzel az eredménnyel, ellenben mi így már fél lábbal a top 4-ben érezhetjük magunkat.

De előbb vessünk egy pillantást a focistáink mai teljesítményére:

Két hét telt el a legutóbbi bajnoki meccs óta, de a társaság nagy része nem lazsálással töltötte a napjait, hanem hazájuk válogatottjával készültek és játszottak látszólag sem fontos meccseket a VB felkészülés és/vagy más okok jegyében. A jó hír, hogy a szezont már nem szakítják meg válogatott meccsekkel így egyel kevesebb okunk van aggódni a sérülések miatt. Na, de térjünk rá a szombati mérkőzésre, ahol csapatunk Londonba látogat a Selhurst Parkba a Crystal Palace-hoz. 

Több európai kupadöntőt megjárt sportfotósként nem szokatlan számomra, hogy világsztárok szaladnak vagy sétálnak el mellettem, így elég nehéz zavarba hozni. A múlt szombaton mégis olyan történt velem, hogy le kellett ülnöm hogy el ne ájuljak: a tini éveim hőse, az alfahím, a legenda, a példakép, a kapitány, az isztambuli hős… na de ne szaladjunk ennyire előre!

Egy március-eleji este a munkából hazaérve fogadott az üzenet amit a Liverpool Football Club küldött: Szeretettel várnak a legendák meccsére az Anfieldre fotózni. Aki ismer tudja, hogy általában mennyire szoros a napirendem, így hamar kizártam a repülés lehetőségét, viszont egy gyenge pillanatomban csak elkezdtem szervezni az utat.

Londonba csütörtök éjjel, éjfél előtt érkeztem ahol még 6 órányi buszút választott el Liverpooltól, ott ért a napkelte. Aki járt Liverpoolban az elmúlt években az tudja, hogy egy - a korábbi évtizedek iszonyatos szegénységét követően - hihetetlen ütemben fejlődő városról van szó aminél jelenleg egy várost sem látogatnak többen Nagy-Britanniában, Londont leszámítva. Az elmaradhatatlan bőséges reggeli után egy 2,5 órás, teljesen ingyenes túra következett amit mindenképpen ajánlanék minden városba látogatónak, az idegenvezető, Portia csodálatos volt. Nagyon informatív, de nem unalmas. Tökéletes dinamikájú volt amit még nagyon fáradt állapotomban sem untam meg. (ITT egy link a túrához) A nap többi részében már a pihenésé volt a főszerep, majd este elmentem megnézni a válogatott meccseket (bár ne tettem volna).

Portia és a térkép amin bejelölte a város kihagyhatatlan részeit

Másnap reggel gyalog indultam az Anfieldre, hiszen látni szerettem volna minél többet a város kevésbé puccos részeiből is és ezt csak sétálva lehet megtenni. A nagyjából egy órás - egy megállót magában foglaló - séta után mikor megérkeztem a stadionhoz egészen úgy tűnt mintha egy bajnoki meccsre készülne a kornyék. Az étkezdék, kocsmák tele emberekkel, az utcákat teljesen ellepték a portékáikat kínáló árusok. Én gyorsan bevetettem magam a klub szülőhelyének számító - és sokáig öltözőként használt -  Sandon Pubba ahol már hangoltak a helyiek.

A stadionba érve már teljesen magával ragadott a hangulat, majd mikor megláttam a csapatot már remegtem az örömtől. Rush áll McAllister és Luis Garcia között kicsit talán megilletődve, látszik rajta mennyit jelent neki ez a stadion. A bal oldalon Stevie és Jamie állnak a “zsinóron húzott” lövések királya, John Arne Riise mellett. Az apukatestű Fowler a gondnokkal beszél miközben McManaman a nézőtérre integet és a kicsit kelet-európai kamionsofőr külsejű Dudek a nadrágját köti. Dagger úgy néz ki, mintha el sem ment volna. Mellette a mindig tökéletes Xabi majd egy általam (már) nem ismert személy, aztán Kuyt, McAteer, James és a többiek. Nehéz lenne egy vörös-szívű srácnak jobb felhozatalt mutatni. Mondtam is magamnak a csapatkép után: “Ennyi, ha hazamegyek felakaszthatom a gépet, ennél jobb már nem lesz”.

A meccsről nem írnék sokat, nyilván sok volt a poén és nevetés és úgyis mindannyian többet láttatok belőle mint én a kamera keresőjén át. Beszélnenek helyettem a képek: ide kattintva megnézheted a galériát

Ami azonban a meccs után következett az mindent tudott überelni. Támadt hirtelen egy gondolatom arról, hogy mi lenne ha bemennék az egyébként általában fotósok által nem, csak ujságírók és riporterek által látogatott mixed-zoneba. Természetesen itt is sokkal barátságosabb volt mindenki mint egy “sima” meccsen, hisz sehol egy játékos- vagy UEFA-ellenőr. Először Luis Garcia és Carragher jött be, Riise és James is elsétált mellettem.

Ekkor már látva a baráti légkört és a RedMen TV-s srácok önfeledt szórakozását, letettem a táskám és a gépem, széthúztam a mellényt, majd a kabátom, és mit ad isten! Pont egy Isztambul 2005 mez volt alatta, a zsebében pedig egy filctoll!

Pár másodperccel később maga az atyaúristen, Steven Gerrard lépett be az ajtón és - bár igazi médiamunkás ilyet nem tesz (ma mégis inkább szurkoló volt mindenki) - kértem tőle egy aláírást. Odalépett, megfogta a tollat és aláírta az akkor már centrifuga módjára remegő mellemen kifeszített mezt. Itt elszakadt minden. Elfehéredtem és majdnem összeestem. Lehetőségem lett volna találkozni több legendával is, de mivel úgy éreztem magam mint egy tinilány akit épp a Back Street boys bármelyik (vagy inkább mindegyik) tagja csókolt szájon, nem tudtam. Na nem baj, majd a következő öregfiúk meccsen, én tuti jövök ismét!

Ui.: Ezt a csodálatos hétvég tetejére a hab az volt, hogy a tegnapi sorsoláson kihúzták a nevem, így hozzájutottam két jegyhez a kijevi döntőre. Most már csak be kell jutni, srácok!

Mohamed Salah a hétvégén újabb felejthetetlen teljesítménnyel szolgálta meg Jürgen Klopp bizalmát, és négy gólt szerezve, valamint egy gólpasszt kiosztva az aranycipőért vívott harcban is az élre ugrott.

Kétségtelenül a legnagyobbak között követel magának helyet, négy gólt korábban csak három másik játékos lőtt Liverpool mezben. Robbie Fowler, Michael Owen, és Luis Suarez. Összességében több gólt lőtt a Premier Leagueben idén, mint a West Bromwich, a Huddersfield,  és a Burnley.

Egy klasszist sok esetben azonosítanak az általa gyűjtött trófeákkal. Hogy ez az elmélet mennyire jogos, vagy épp jogtalan, relatív, azonban reményeink szerint Salahval karöltve a csapat esetében is hamarosan hasonló képekre húzódhat mosolyra a szánk.

Fergetegesen reagáltunk a ManU elleni múltheti vereségre, miután 5-öt vertünk a Troy Deeney vezette Watfordnak. Alább a focistáink egyéni elemzése található.

Mély levegő, büszke tekintet, és nekikezdek az összefoglalónak. Hiányzott már ez az érzés, amikor a legnagyobb problémám, hogyan szedjem össze a gondolataimat egy fantasztikus teljesítmény után. Nem mondanám, hogy kimondottan meglepett a végeredmény, mert az utóbbi napok másról sem szóltak, mint arról, hogy mi mennyire vissza akarunk vágni a múlt héten összeszedett vereség miatt, és bár Klopp sokszor terel egy kicsit, vagy nem a teljes igazságot mondja, ez esetben egy pillanatig sem gondoltam, hogy bármit is ferdítene a valóságon.

„Mérgesnek kell maradnunk, és a bennünk lévő érzéseket motivációként felhasználni a holnapi mérkőzés során” – mondta a mester a sajtótájékoztatón a meccset megelőzően, és a megérzésem is az volt, hogy amennyiben az eddig is ránk jellemző koncentrációval és hatékonysággal futballozunk, akkor a Watford egy olyan pofonba szaladhat bele, amit még egy ideig emlegetni fognak. Ha pedig ez nem lett volna elég, Firmino és Salah előtt is olyan egyéni rekorddöntési lehetőségek álltak, amik erősítették a fenti képletet, akárcsak a Watford majd egy csapatra való sérültlistája.

Egyszer kíváncsi lennék mi jár ilyenkor a fejében. "Vajon kikapcsoltam a tv-t otthon?"

Csonka fordulót rendeznek a hétvégén a Premier League-ban az FA kupa miatt, de mivel a Liverpool már nem érdekelt a legrégebbi kupa küzdelmeiben így mi a PL 31. fordulójában a Watforddal játszunk az Anfielden. 

Kialakult a Bajnokok Ligájának nyolcas mezőnye, a tegnapi napon a Barcelona és a Bayern is továbbjutott, igaz utóbbinak a mérkőzése puszta formalitásnak volt tekinthető, és előbbi esetében sem sápadt el senki a katalánok győzelmét látva. Így az öt angol csapatból csupán kettő maradt – szerény véleményem szerint azonban ez a szám egy kis odafigyeléssel lehetett volna öt is, de minimum négy – három spanyol, két olasz, és egy német mellett. Szerkesztőségünk tagjai osztottak, szoroztak, majd elmesélték ők kit szeretnének, kit szeretnének elkerülni, és mi kellhet a továbbjutáshoz az elődöntőbe.

Soha nem voltam ilyen büszke a csapatunkra egy ManU elleni vereség után.

Igazi nagy csapatként nyomtuk végig a második félidőt, viszont több defektünkre is fény derült.

Alább a játékosok egyéni teljesítményét próbáltam elemezni, illetve azt megosztani, hogy én mit tettem volna Klopp helyében a 70. percben.